Századok – 1967
Korreferátumok - Pamlényi Ervin: A magyar történetírás fejlődése a felszabadulás óta 1191
1196 PAMLÉNYI EU VIN így készülnek a parasztságtörténeti tanulmánykötetek. Az összefogásra jó alkalmakat nyújt a Kossuth-évforduló ; nemzetközi kapcsolatainkat erősíti az 1953-as Történészkongresszus. A Századok számait végiglapozva, fontos, később sokat idézett tanulmányokat találunk az egyház szerepéről a középkorban, a tatárjárásról, Hunyadiról, Rákóczi hadjáratairól, a majorsági gazdálkodásról, a magyar jakobinusokról, a mezőgazdaság kapitalista fejlődéséről és a parasztmozgalmakról a XIX. század első felében, az 1848—49-es forradalomról és szabadságharcról, különösen Kossuthról, Balcescuról, majd a későbbi időszakból az Altalános Munkásegyletről, a Bethlen—Peyer paktumról, a néptömegek helyzetéről a válság idején stb. Ezeket a nagy eredményeket azonban, amelyek lényegében marxista történetírásunk alapvetését jelentették, komoly hibák árnyékolták be. A jövő kutatás feladata lesz majd azt mérlegelni, hogy ezekből a hibákból mennyi tartozik az akkori legfelsőbb politikai vezetésre, mennyi a személyi kultusznak arra a légkörére, amely nálunk is meghonosodott, mennyi a történettudomány akkori irányítóira, és mennyi művelőire. Tény azonban, hogy ezekben az években egészségtelen vonások is megjelentek a történ ész-közéletben: türelmetlenség az idősebb polgári tudósokkal szemben, indokolatlan mellőzések, sértő hangú kritikák, olyanokkal szemben is, akiknek útja nem is nagyon messze esett a miénktől. Kitűnő tudósok a történészközélet perifériáira szorultak. Mindezt elősegítette a vezetésnek kevés kézbe való centralizálása, amely útját szegte nem egy demokratikus törekvésnek. Nem volt megfelelő a légkör maguk között a kommunista történészek között sem: erre mutatott például Molnár Erik társadalomtörténete II. kötetének nagyon is hűvös fogadtatása. Az osztályharc állandó élesedésének elmélete és a személyi kultusz, — melynek kiáltó példája volt a Rákosi Mátyás és a magyar történettudomány című tanulmány —, bizalmatlanságot, gyanakvó légkört szült. És ez a légkör óhatatlanul nyomot hagyott a tudományos munkán is. A tévedéstől való félelem sok történész kezét, gondolkodását megkötötte, az egyszerűbb, a vulgárisabb megoldások felé hajtotta. Ezen felül — mint Molnár Erik egy alkalommal jellemezte — történetírásunk a történeti anyag feltárásában még nem juthatott messzire, viszont a marxista tematikának lehető teljes kimerítésére törekedett, és ennek következtében a sematizálás hibájába esett. Ez abban nyilvánult meg, hogy a hiányzó történeti anyagot a marxizmus—leninizmus általános tételeivel pótolta, a meglévő anyagot pedig a marxizmus—leninizmus általános tanításának illusztrálására használta fel. Ezzel, meg a személyi kultusszal függött össze az ún. citatológia, amely a klasszikus megállapításokat eredeti összefüggéseiből kiragadva, tudományos megalapozottság nélkül is nyakra-főre idézgette. S ha ez utóbbiak gyermekbetegségek voltak is, mélyükön egy akutabb baj, a dogmatizmus rejtőzött, amely kerékkötője volt a marxizmus fejlődésének és hosszú ideig megakadályozta, hogy szembenézzen a történeti fejlődés által felvetett újabb problémákkal. A Századok 1953 végi szerkesztőbizottsági ülése jelzi ennek a periódusnak a végét, az itt elhangzott beszámoló és sok hozzászólás is, — mélyreható kritikával tárta fel a helyzetet és jelölte meg a hibák kijavításának útját. Az elkövetkező három esztendőt lassú, vontatott vissza-visszaeső kísérletek a hibák kiküszöbölésére, másfelől a korszak végén a revizionizmus egyre erősebb támadásai jellemzik. Az országos politika ingadozásai — ha letompítottan is, — érződnek a történészfronton; erősödik a nacionalizmus, egyesek a hamis-aktualizálások elvetésének helyes programjával együtt elvetik a
