Századok – 1967
Korreferátumok - Spira György: Hozzászólás 1190
1190 SPIRA GYÖRGY: HOZZÁSZÓLÁS Spira György: Hozzászólás Nagy örömmel és sok tanulsággal hallgattam végig azt az alapos és rendszeres áttekintést — mondotta többek között —, amelyet Ember Győző Társulatunk múltjáról adott, s úgy érzem, mindnyájan hálával tartozunk elnökünknek, amiért úttörő vállalkozásával lehetővé tette, hogy végre kerek képet alkothassunk a Társulat első évszázadának történetéről. Ezt a képet azonban lehet és kell is tovább finomítani és precizírozni, s éppen ezért próbálok most hevenyészetten hozzászólni az előadásnak ahhoz a részéhez, amely a Társulat életének általam legjobban, közvetlen tapasztalatok alapján ismert szakaszával, utolsóelőtti évtizedével foglalkozott. Magam is úgy gondolom, hogy a Társulat történetének szóbanforgó, 1949-cel kezdődött szakasza nagy fellendülésnek volt az időszaka, de olyan fellendülésé, amelyre árnyékok is vetültek. Az árnyoldalak megrajzolásában azonban némileg eltérnék Ember Győzőtől. Azon a véleményen vagyok ugyanis, hogy — bár az 1949-i újjáalakuló közgyűlés elnöki székfoglalója csakugyan túlzottan elmarasztaló képet festett az előző korszak történetírásáról (s kivált azért hibáztatandó, mert méltánylás nélkül hagyta e korszak többé vagy kevésbé ellenzéki történetíróinak tevékenységét) — az 1949-ben érvényre jutott tudománypolitika legfőbb gyengéi nem a múlt megítélésében, hanem a jelen alakításában ütköztek ki. 1949 után a Magyar Történelmi Társulat is teret engedett helyes gondolatok mellett súlyos tévedéseknek, amelyek — még ha merőben jó szándékokból fakadtak is — történeti képünk eltorzulására vezettek. Ami pedig a Társulat szervező tevékenységét illeti: való igaz, hogy az 1949-i közgyűlés elnöki székfoglalója — mint Ember Győző utalt rá - munkalehetőséget kínált minden dolgozni kívánó becsületes magyar történésznek, s az is igaz, hogy erre a felhívásra egy-két kivétellel mindenki pozitív választ adott, megjegyzendő azonban, hogy a jelentkezők közül sokakat — s részben éppen a Horthy-korszak 1949-ben hallgatással mellőzött többé vagy kevésbé ellenzéki történetíróinak némelyikét — az elhangzott ígérettel szöges ellentétben egyáltalán nem fogadták tárt kapuk. Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy a legtöbb ballépést ezen a téren a magyar történettudomány intézményei közül korántsem a Társulat követte el. Ellenkezőleg: éppen a Társulat biztosított munka- és közlési lehetőséget több történetkutatónak, akik különben teljességgel a történettudomány perifériáira kerültek volna. Ez pedig annak a harcnak volt köszönhető, amely a Társulaton és a Társulat vezetőségén belül folyt ezekben az években ilyen és hasonló kérdések körül. Lehetetlenné tenni azonban ez a harc sem tudta, legfeljebb valamelyest szűkebb térre szorította az uralkodó tudománypolitikai irányzat hibáinak érvényesülését. Miért hoztam szóba mindezeket? Nem kívánom titkolni, hogy a most általam feszegetett kérdések engem személyesen is érintenek, hiszen az említett harcban magam is részt vettem. Erre a hirtelenjében rögtönzött felszólalásra mégsem ez indított. Hanem annak tudata, hogy az itt röviden szóvá tett régi bajok nagyrészt már kiküszöbölődtek ugyan, teljesen azonban még mindig nem a tegnapéi. Arra szerettem volna hát ösztönözni, hogy a Társulat —• legjobb hagyományaihoz méltóan — lépjen fel az eddiginél is gyökeresebb, maradéktalan kiküszöbölésük érdekében.
