Századok – 1967
A tudományos ülésszak - Ember Győző: A Magyar Történelmi Társulat száz éve 1140
A MAGYAR TÖRTÉNELMI TÁRSULAT SZÁZ ÉVE 1161-Már említettem azt a sajnálatos tényt, hogy a Magyar Történettudomány Kézikönyve munkálatai megszakadtak, az utolsó kötet 1934-ben jelent meg. Megnőtt a feldolgozásokat tartalmazó kötetek száma, bár még nem érte el a forrásközlésekét. A kornak legnagyobb szabású és hatású feldolgozó munkája, Hóman Bálintnak és Szekfű Gyulának előbb 7, majd 5 kötetben kiadott Magyar Történet-e, továbbá a 4 kötetes, már jóval kisebb jelentőségű, de ugyancsak sok családhoz eljutott Egyetemes Történet nem társulatunk gondozásában jelent meg. Társulatunk gondozta azonban a sok szerző kisebb tanulmányaiból összeszerkesztett 5 kötetes Magyar Művelődéstörténetet, amelynek már — éppen sokszerzőjűsége miatt — korántsem volt olyan sikere, mint a másik két nagy vállalkozásnak. A még Klebelsberg által tervezett, de csak Hóman idejében megindult, komoly igényű, de elsősorban a művelt nagyközönségnek szánt sorozatnak összesen még csak 10 kötete sem jelent meg. Ezek közül voltak olyanok, amelyeknek témája jól volt megválasztva, amelyek valóban számot tarthattak a nagyközönség érdeklődésére, de akadtak olyanok is, amelyeknek tárgya nem illett ebbe a sorozatba. Bár mind a népszerű sorozat, különösen pedig a Fontes tervszerű szerkesztésben készült, mégis jelentek meg olyan kötetek is, amelyeknek kiadását nem fontosságuk indokolta, hanem csak az, hogy akadt éppen szerző, aki jelentkezett velük. így is több nagyfontosságú téma került megvilágításra, illetve feldolgozásra, a magyar történetnek — Horváth Mihály szavai szerint — több „hézagát" kitöltötték, —mai kifejezéssel élve — fehér foltját eltüntették. Jó néhány Fontes-kötetnél felvethető a kérdés, hogy vajon témája forrásközlést igénvelt-e, nem lett volna-e elegendő a bevezetésként közölt, a kiadott forrásanyagot szinte teljesen kimerítő terjedelmes feldolgozás. De ennél is indokoltabb az a kérdés, hogy vajon a legnagyobb hézagok kitöltésére, a legfehérebb foltok eltüntetésére törekedtek-e. Erre a kérdésre bizony nemmel kell felelnünk. De vajon csodálkozhatunk-e ezen, ha ismerjük társulatunk és az uralkodó osztály szoros összefonódottságát, ha tudjuk, hogy egyrészt a nagymagyar állameszme, másrészt a fennálló társadalmi rend védelme határozta meg azt a politikát, amelynek szolgálatába szegődött? Magyarországon 1918 és 1919 után — ha korábban nem is — mindenki tudhatta, hogy a társadalom osztályokra tagolódik, hogy az osztályok között ott van a munkásosztály is, hogy ez a munkásosztály Európának legnagyobb országában már megkezdte a világ első szocialista államának felépítését. Mindenki tudhatta, hogy élt és tanított Marx, Engels és Lenin. Történetírásunk azonban a mukásosztály történetét szinte teljesen mellőzte; fegyvereit a materialista történetszemlélet ellen fordította, s az ellenforradalmi rendszer szovjetellenességének történeti megalapozására törekedett. De volt a társadalomnak parasztosztálya is, ez is harcolt az uralkodó osztály ellen. Ez a harc sem érdekelte történészeinket, sőt, ellenkezőleg, céljául tűzte ki az osztályok békés együttműködésének történeti bizonyítását. Az a küzdelem, amelyet a magyar uralkodó osztály, a magyar rendek az idegen uralkodóház, a Habsburgok ellen vívtak, már foglalkoztatta a korszak történetírását. De nem ez, hanem a Habsburgok magyarországi politikájának—gyakran közvetett—igazolása állott érdeklődésének középpontjában. Legyen elég ennek bizonyságaként megemlíteni, hogy a Fontes-soro-4 Századok 1967/0
