Századok – 1966

Történeti irodalom - Kubitsch Imre: A magyar bányamunkásság küzdelmei (1919–1933). (Ism. Szekeres József) 975

978 TÖRTÉNETI IRODALOM így nyilvánvaló tévedésnek minősíthető csupán, midőn a könyv 198. oldalán a barna- és feketeszén termelését elemző adatokat a szöveg így tárja elénk: „A feketeszén termelése — némi visszaesés után, — 1932-ben jóval meghaladta az 1929-es legmagasabb termelési szintet, ugyanakkor a barnaszéntermelés 66%-kai volt kevesebb, mint 1929-ben." Ha e megállapítással szemben a néhány sorral lejjebb következő táblázat adatait nézzük, a következőket találjuk: barnaszéntermelés 1929 = 70 439 196 q, 1932 = 69 312 717 q. E két adat százalékszerű különbsége pedig mintegy 16,5%, semmi esetre sem 65%, ahogyan néhány sorral feljebb olvasható. Érthetetlen, hogy a magyarországi szénbehozatal és kivitel 1929 —1934 évi alakulását ismertető táblázat rovatai közül miért maradtak ki az 1933 évre vonatkozó adatok, holott ezt akkor is könnyű lett volna pótolni, ha a kéziratból egy vagy más okból hiányoztak is. Tévedések forrásává válhat az a körülmény, hogy a szénimport és -export tekintetében nincs különválasztva a szón és koksz kivitele és behozatala, ami lényegesen torzított képet eredményez a szónbányászat helyzetének megismerése terén az 1929 —33-as gazdasági válság esztendeiben. így pl. míg a szerző adatai szerint a szénbehozatal 1929 évben még 18 603 049 q-t tett ki, ami 1934-re 3 299 793 q-ra csökkent, addig a Berend Iván—Ránki György: Magyarország gyáripara a második világháború előtt és a háború időszakában (Budapest, Akadémiai Kiadó. 1958) c. könyv 137. oldalán a magyarországi szénimportra vonatkozóan a következőket találjuk: ,,1931-től kezdve a külföldi szénbehozatalt erősen korlátozták, sőt egyes különleges kokszfajtáktól eltekintve, teljesen megtiltották. . . Míg 1929-ben 1,3 millió tonna (tehát kereken 13 millió q — Sz. J.) volt a behozatal, 1933-ban ez már nem egészen 0,2 millió tonnára (tehát 2 millió q-ra — Sz. J.) csökkent, vagyis a fogyasztás csökkenésének közel felét egyenlítette ki." A két forrás adatainak eltérése, mint láthatjuk, lényeges, mint ahogyan nem kevésbé lényegesek a belőlük levonható következtetések. Az adatok közötti eltérés nagymórtékben abból adódik, hogy, mint fentebb már mondottuk, nincsenek különválasztva a szén- és kokszbehozatal adatai, holott a kokszbehozatal sokkal kisebb mórtékben esett, mint a szénimport, s ennek elhanyagolása az egész kimutatást irreálissá teszi. (Nagyjából ugyanilyen eredményre jutunk, ha az Ungarisches Wirtschaftsjahrbuch [1934. évf. 78. 1.] adataival vetjük össze a szerző kimutatását.) Más vonatkozású, de lényegében hasonló, gondosabb szerkesztéssel elkerülhető tévedésbe ütközünk a könyv 209. oldalán is, ahol szerző a bányamunkásság helyzetét a keresők és eltartott családtagok arányának tükrében vizsgálja. „A tatabányai munkástelepeken tehát 1920-ban 600 keresőre 189 nemkereső eltartott jutott" — olvassuk. Ismerve a bányászcsaládok népes voltát, ezt az igen kedvező arányt eleve kétkedéssel fogadjuk. Cáfolja ezt az ugyanazon oldalon közölt táblázat: 1920-ban Tatabányán, Újtelepen és Mésztelepen az összlakosságot jelentő 21 633 lélekszámból 7470 főt tett ki a dolgozók és 14 163-at az eltartottak száma, vagyis egy keresőre nem egészen két eltartott jutott, ami pedig sehogyan sem egyeztethető össze a korábban említett 600 kereső — 189 eltartott arányával, s amiből tehát megtévesztő képet és következtetéseket vonhatnánk le a bányászcsaládok életkörülményeit illetően. Bizonyos egyoldalúságból adódó tévedést állapíthatunk meg a bányamunkásság béreit illető adatokra vonatkozóan is az 1932—33 éveket illetően. Mikor ezt szóvá tesszük, hangsúlyozni kívánjuk, hogy az összes ipari szakmák közül a bányamunkásság valóságos béreinek, jövedelmének kiszámítása ütközik a legnagyobb nehézségbe. Nem csupán a természetbeni juttatásoknak ugyanazon a telepen is változó mértékét és a változó árakat kell figyelembe venni, hanem a juttatott lakás, világítás, tüzelő bányatelepenként más és más módját. Éppen a 30-as években tudunk még olyan bányáról is, ahol a munkások kizárólag a kitermelt szénből kaptak részesedést fizetés gyanánt, s ezt úgy adták el, ahogyan éppen tudták. Nyilvánvaló, hogy mindezen ós még egy sor egyéb tényező tekintetbevételével szinte teljesen lehetetlen egészen pontos és megbízható adatokat szerezni a bányász-reálbérek tekintetében. Ilyenformán, noha kétségtelenül helyes a szerző megállapítása, hogy a bányászkeresetek az említett években csökkentek, nem érthetünk egyet azzal a móddal, ahogyan ezt a szerző bizonyítja. ,,1932-ben még 3,4 millió pengőt tett ki a munkások természetbeni járandóságának értéke, 1933-ban már közel 20%-kal kevesebbet, csupán 2,7 millió pengőt juttattak természetben." Hogy a természetbeni juttatások értékének csökkenése nem jelentette a bányász-reálbérek ugyanolyan megcsappanását, az egyrészt nem is szorul bizonyításra, másrészt kitűnik a szerző statisztikájából, hiszen egyébként igen alapos és jól részletezett táblázatából láthatjuk, hogy 1929-et 100-nak véve, a bányász munkabérek 1932-ben 85-re, 1933-ban 76,5-re sülyedtek. Amíg tehát a természetbeni juttatások értéke 20%-kal, addig a teljes keresetek aránya „mindössze" 5,5%-kal csökkent. A látszólagos