Századok – 1966
Tanulmányok - Valiani; L.: Tárgyalások Ausztria-Magyarország és Olaszország között 1914–1915-ben 787
TÁRGYALÁSOK AUSZTRIA-MAGYARORSZÁG ÉS OLASZORSZÁG KÖZÖTT 803 attól való félelmében, hogy Románia szemében precedenst jelenthetnek, leállította a tárgyalásokat, most rájött, hogy éppen ellenkezőleg, az olaszok ellenséges állásfoglalása teszi veszedelmessé a románok magatartását. És mivel számára az igazi ellenséget Románia jelentette, e perctől kezdve azon fáradozott, hogy visszanyerje az olaszok barátságát, anélkül azonban, hogy elhatározta volna magát annak az útnak a végigjárására, amely bár kínos volt, de az egyedül célravezetőnek mutatkozott. Nem sokkal ezután megérkezett Bécsbe Macchio március 5-i jelentése (és mint minden fontosabb diplomáciai levelezésnek, Tisza pár óra leforgása alatt ennek is megkapta másolatát) Factával, egy tekintélyes olasz képviselővel folytatott beszélgetéséről, akit Giolitti küldött hozzá. Ez utóbbi Macchio tudomására hozta, hogy támogatja az olasz kormányt Béccsel folytatott tárgyalásaiban; Bécsnek pedig azt tanácsolta, hogy „siessen" ezek befejezésével. Facta bevallotta, hogy Olaszország nem akar háborút, de „könyörtelen kényszer" hajtaná bele, ha Ausztria-Magyarország nem szánja rá magát a szükséges engedményekre.59 Ez a figyelmeztetés, amely az olasz semlegesség leghűségesebb hívétől érkezett, annál is súlyosabb volt, mert — ahogy Macchio már többször jelezte — Giolitti legjobb ütőkártyája Salandra és Sonnino sakkbantartására, az tudniillik, hogy a mellette álló képviselők szavazati szótöbbségével bármely pillanatban lemondásra kényszeríthette őket, nehezebben lett volna felhasználható a parlamenti ülésszak berekesztése után, aminek márciusban kellett volna bekövetkeznie. Lényegében az osztrák-magyar kormánynak legfeljebb néhány hét ideje maradt a megegyezésre. így vélekedett maga Sonnino is, aki március 10-én utasította Avarnát, hogy a tárgyalásokra két hetes határidőt javasoljon. Bécsben döntésre jutottak, de ez nem volt elegendő. A március 8-i közös minisztertanácson jóváhagyták Trento átengedését. A javaslatot Burián azzal a közléssel kísérte, hogy egyrészt értesülései alapján az olasz hadsereg feltehetően április közepére akcióra-kész lesz, másrészt pedig az olasz kormány már február 14-étől tiltakozást jelentett be a 7. cikkely alapján minden további osztrák-magyar katonai akció ellen a Balkánon, ha előzőleg nem történik megegyezés a hármasszövetségi szerződés szerint Olaszországnak járó ellenszolgáltatásról. Mivel pedig a német kormány hajlandó volt a maga részéről kezeskedni arról, hogy amennyiben Bécs a szükséges engedményeket megteszi, ő Olaszországtól „szabad kezet nyer a Balkánon" az arra irányuló osztrák-magyar tervek részére, a külügyminiszter úgy látta: Trento átadását nem lehet tovább megtagadni. Tisza csatlakozott a javaslathoz és bevallotta: a nagy galiciai erőd, Przemysl várhatóan orosz kézre jutása, az angol—francia partraszállás a Dardanellákon és az a valószínűség, hogy Románia Olaszországhoz csatlakozik és beleavatkozik a háborúba, meggyőzték, meg kell hozni azokat az áldozatokat, amiket januárban még megtagadott. Sőt azt akarta: ez azzal a meggyőződéssel történjék, hogy a jóviszony fenntartása Olaszországgal „a háború után is életkérdés lesz számunkra". De az osztrák miniszterek, akiknek országára a szóbanforgó áldozatok hárultak (míg ugyanakkor a magyarokra nem róttak ki hasonló áldozatvállalást) nem akartak ilyen messzire menni. Stürgkh kijelentette, hajlandó ugyan átengedni Trentot, de az Isonzo vonalát nem — amelyről pedig tudták, hogy a minimum lesz, amit az olaszok majd kérnek —, és hozzátette: csak a háború végéig vállalja, hogy „jó képet 69 H. H. St. A. Liasse XLVII 6a. Krieg. P. A. rot. 610.
