Századok – 1966

Krónika - Beszámoló Komjáthy Miklós kandidátusi disszertációjának vitájáról (Somogyi Éva) 650

652 KRÓNIKA Néhány ponton a disszertáció az opponensek ellenvéleményével találkozott, vagy olyan kritikai megjegyzésekkel, amelyek a munka módszereinek és gondolatainak további kibontását célozták és szolgálták. A közös minisztériumot s a dualista Monarchia egész felépítményi rendszerét létrehozó 1867. évi kiegyezés elnagyolt elemzését ós következtetéseit bírálta Hanak Péter. Hogy a közös intézmények részletekre kiterjedő szabályozása hiányos maradt, az lehetett a történeti szituáció diktálta sietség következménye, — mint ahogy a disszertáció állítja, — hibáit mégsem lehet még részben sem a kisszerű pártérdekek, és a — túlozni helytelen — sietség rovására írni. A kiegyezés negatív vonása nem a pillanatnyi erőviszonyok tartós rögzítésében rejlett, — minden állami vagy nemzetközi szerződést ilyen törekvés vezet, — sem pedig elsietettségében; hanem hogy retrográd társadalmi erők hatalmának megszilárdítását szolgálta, „amely kezdettől nehezítette és egyre nyomasztóbban akadályozta saját maga megváltoztatását, a haladás követelményeinek megfelelő társadalmi rendszer és nemzeti rendezés megvalósítását". A dualista rendszer társadalmi tartalmának elhomályosodása okozhatja, hogy a szerző az államapparátus működését nem történeti funkciója, hanem hivatalszervezeti működésének hatékonysága szempontjából értékeli, — mennyiben valósult meg benne a centralizáció elve. Holott a következetes centralizáció hiánya „olyan történelmileg szükségszerű ellentmondása a dualizmus rendszerének, amely végső soron kedvezett a társadalmi és nemzeti haladást gátló rendszer felbomlásának". A társadalmi és politikatörténeti szempontok következetesebb végigvitele lehetőséget nyújtana, a dualista államrendszer abszolutisztikus maradványainak több oldalú megvilágítására. Az opponens a disszertációval szemben az uralkodói abszolutizmus jelentőségét domborítja ki. A külügyminiszter — akinek funkciójában látta a szerző az abszolutista tendenciák legkövetkezetesebb képviselőjét — valójában a dinasztia bizalmi embere volt éppúgy, mint az e vonatkozásban kissé elsikkadt közös hadügyminiszter. Az uralkodói abszolutizmus, mutatott rá az opponens, nem csupán egy személy abszolutista uralmának megnyilvánulása volt. A dinasztia maga is meghat ározott osztályerőket, a monarchiai arisztokráciát, a nagybirtokosok zömét, a katonai és civil felső bürokráciát, a nagyburzsoáziát, s ezeknek a Monarchia fennmaradásához, nagyhatalmi állásának megőrzéséhez, társadalmi rendszerének konzerválásához fűződő érdekeit képviselte. „A közös minisztertanács a több tagján keresztül is érvényesülő abszolutista velleitások ellenére is működésében társadalmilag kötött volt." Galántai József e ponton kapcsolódott a vitához, utalva arra, hogy a külügyek intézésének alkotmányos befolyásolására a két birodalomfél parlamentjében volt bizonyos lehetőség: interpellációk formájában, a trónbeszédre adott válasz, a költségvetési vita és a külállamokkal kötött szerződések becikkelyezése alkalmával. Mindkét opponens foglalkozott a magyar miniszterelnök, Tisza szerepével a hadüzenetet megelőző közös minisztertanácsi tárgyalásokon. Galántai egyetértett a szerzővel abban, hogy az osztrák miniszterelnök és a közös miniszterek — illetőleg Tisza — nézeteltérése a háború időpontjára vonatkozott és nem jelentette azt, hogy Tisza a háborút magát tagadta volna. Elfogadta a szerzőnek azt a megállapítását is, hogy Tisza magatartása mégis bizonyos fokig pozitívan értékelendő, mivel az adott pillanatban, ha különböző taktikai megfontolásokból is, a háború ellen szólt. De hiányolta annak hangsúlyozását, hogy Tisza maga megváltoztatta álláspontját, s két héttel a szarajevói merénylet után már aktívan résztvett az elfogadhatatlan ultimátum kidolgozásában és átadásában. Egyik opponens sem fogadta el a disszertáció megállapítását, hogy az ultimátum feltétel nélküli elfogadására vonatkozó követi utasítással Berchtold tulajdonképpen „kijátszotta" Tiszát. Mindketten saját kutatásaik adataival támasztották alá, hogy a magyar miniszterelnök önkéntesen és aktívan csatlakozott a háború megindításához. Ugyanis Tisza időközben tudomást szerzett — mutatott rá Galántai — Románia időleges semlegesítéséről, ami elhárította azt a veszedelmet és aggodalmat, hogy a Monarchiát Szerbia elleni támadása idején hátba, illetőleg oldalba támadhatják; sárról is, hogy a német szövetséges a nagyhatalmi erőviszonyok alakulása szempontjából kedvezőnek ítélte meg a helyzetet, (így Tisza maga is revideálta álláspontját a nemzetközi konstelláció vonatkozásában.) Végezetül mindkét opponens ismételten szólott a munka tárgyi ós módszertani értékeiről, Komjáthy Miklós háromévtizedes történetírói, levéltárosi s oktatói tevékenységéről. „Ha a benyújtott disszertációt ebbe az egész munkásságba illesztjük — mondotta Hanák Péter —, akkor a mostani vitát voltaképpen alkalomnak, talán kissé megkésett alkalomnak tekinthetjük, hogy Komjáthy Miklós számára a már megérdemelt kandidátusi fokozat megajánlását javasoljuk." Komjáthy Miklós válaszát a közös minisztertanács világháborús működésével kapcsolatos észrevételekkel kezdte. Rámutatot t arra, hogy míg a disszertációban a Tiszakérdés illusztrációként szerepel: a közös minisztertanács funkcionális sorvadását bizo-