Századok – 1966
Tanulmányok - Sz. Ormos Mária: A fegyverkezés kérdése az európai diplomáciában Hitler uralomrajutása után (1933–34) 400
428 SZ. ORMOS MÁRIA Franciaországnak vannak is ellentétei Németországgal, ezeknek „nem kell szükségképpen fegyveres konflagrációkhoz vezetniök".7 9 A további fejlemények azután világossá tették, hogy mindazok, akik Németország elszigetelését és defenzívába szorítását tételezték fel a kilépés következményeként, alaposan tévedtek. A berlini magyar követ az 1933-as évről készített összefoglaló jelentésében megjegyezte, hogy Németország kilépése a Népszövetségből és a Leszerelési Konferenciáról „későbben igen ügyes sakkhúzásnak bizonyult".8 0 Ehhez azonban megfelelő partnerekre volt szükség. Amint az 1933. október 17-i német minisztertanács üléséről felvett jegyzőkönyv tanúsítja, a nácik elég pontosan tudták, hogy kikkel állanak szemben, és mire számíthatnak. Hitler megállapította, hogy a politikai helyzet a várt irányban fejlődik. Nyilvánvalóvá vált a Leszerelési Konferencia vezető hatalmainak egymásközötti konfliktusa. „Németországnak semmilyen lépést nem kell tennie. Németország a maga részéről abba a kellemes helyzetbe jutott, hogy megfigyelheti a többi hatalmak közötti konfliktusok napfényre jövetelét. A kritikus pillanat valószínűleg elmúlt. Az izgatottság feltehetően rövid időn belül magától lecsillapul. Másfelől keresni fogják az utat, hogy velünk ismét érintkezésbe lépjenek." Pontosan így történt és Németországnak nem is kellett sokáig várnia arra, hogy a nagyhatalmak képviselői ajtajukon bekopogjanak. Anglia folytatni kívánta a tárgyalásokat, s Franciaország vonakodva bár, de követte ezen az úton.82 Ezzel Németországot kisegítették az inkább csak feltételezett elszigeteltségből, sőt a korábbinál kedvezőbb helyzetbe juttatták. Amíg Németország a Népszövetség tagja volt, előfordulhatott, amint számtalanszor elő is fordult, hogy a többi hatalom róla a háta mögött tárgyalt. Most minden hatalomnak, mely vele tárgyalni kívánt, egyenesen hozzá kellett fordulnia, s így Németország előtt nyílt lehetőség arra, hogy az egyik hatalommal a másik háta mögött egyezkedjék és az egyiket a másik ellen kijátssza. Elsőként a Francia Köztársaság nagykövete, André François-Poncet tett lépést Németország felé. Igaz, hogy Neurathtal tárgyalva enyhe szemrehányás is vegyült mondanivalójába Neurath október 16-i beszédével kapcsolatban és azt is kifogásolta, hogy Hitler említett október 14-i beszédében a közvetlen tárgyalásokra célzó javaslatát túlságosan brutálisan tette meg, s ezzel növelte a francia kormány otthoni nehézségeit, mégis azonnal e tárgyalások részletei felől érdeklődött. Mivel a németek elsősorban Angliával kívántak egyezkedni, Neurath nem sietett a francia nagykövetnek felvilágosítással szolgálni; a kezdeményezést a franciákra hárította.83 A francia kormány azonban egyelőre várakozási álláspontra helyezkedett. Simon angol külügyminiszter október 17-én egy rádióbeszédben ugyan még eléggé vádolóan lépett fel a németekkel szemben, hangoztatva, hogy a leszerelési kérdésben álláspontját nem Anglia változtatta, hanem Németország merevítette meg, október 21-én azonban már mentegetőzni kezdett a német nagykövet előtt. Jóhiszeműségét és kényszerhelyzetét hangoztatta, majd 79 Küm. pol. 1933 — 21/40—5551 és 1933 — 11/7 — 5551 Villani párizsi magyar követ jelentése 1933. okt. 17. 80 Küm. pol. 1933 — 21 — 334 Masirevich berlini magyar követ összefoglaló jelentése 1933-ról. 81 DGFP (С) II. köt. 9. sz. 11-12. 1. 82 A francia—angol ellentétekre Id.: DBFP 2. szér. VI. köt. 68—128. sz. 112 — 188.1. 83 Uo. 8. sz. 10—11. 1. Neurath beszéde: DIA, 1933 294 — 298. 1.
