Századok – 1966
Tanulmányok - Sz. Ormos Mária: A fegyverkezés kérdése az európai diplomáciában Hitler uralomrajutása után (1933–34) 400
A FEGYVERKEZÉS KÉRDÉSE HITLER H AT ALOM RA JUTÁS A UTÁN 429 teljesen védekező állásba vonulva azt ismételgette, hogy az angol kormány el volt szánva arra, hogy Franciaországot a tervezett második periódusban jelentős leszerelésre bírja rá. Simon végül kijelentette, hogy a biztonsági rendszer keretében a jogok teljes egyenlősége alapján az angol kormány folytatni kívánja a megbékítés munkáját egészen a leszerelési egyezmény aláírásáig.84 Ezzel az angolok részéről elhangzott a döntő szó. Október 24-én Hitlernél megjelent az angol nagykövet, Sir Eric Phipps és felolvasta kormánya táviratát. Ennek lényege az volt, hogy az angol kormány ugyan nem érti Németország kilépésének okait, de reméli, hogy Németország hamarosan ismét kész lesz az együttműködésre. Hitler az alkalmat megragadva előadta elgondolásait. Kifejtette, hogy a továbbhaladásnak elvileg két útja lenne lehetséges: vagy a többi nagyhatalmak leszerelése, vagy Németország felfegyverkezése. Miután világossá vált, hogy a felfegyverzett államok nem akarnak, de nem is tudnak leszerelni, gyakorlatilag csak a másik megoldásról lehet szó. Németország azonban ilyen körülmények között is „megelégszik" azzal, ha saját védelmét biztosíthatja. „Mindössze" 300.000 főnyi hadsereg felállítását kívánja 1 éves szolgálati idővel és az ennek megfelelő fegyverzettel. Ugyanakkor lemond minden támadó fegyverről, így a nehéztüzérségéről, a 6 tonnán felüli tankokról és a bombázókról.85 Hitler tehát ezúttal nyíltan kimondta, ami egyébként igaz volt, hogy leszerelésről többé szó sem lehet. Németország fel akar fegyverkezni, s ha a nagyhatalmak ezt meggátolni nem tudják, úgy két lehetőség van; Németország vagy hozzájárulásukkal, vagy anélkül fogja ezt megtenni. Ugyanakkor azt is nyilvánvalóvá tette, hogy Németország Angliával mégis szeretne megegyezni. Az a lehetőség, hogy Németország és Anglia egymás között megegyezésre jut, idegessé tette mind az olaszokat, mind a franciákat. François-Poncet francia nagykövet magyar kollégája előtt kifakadva, sérelmezte a németek drasztikus politikáját, s azzal fenyegetőzött, hogy Franciaország a Leszerelési Konferencia munkájának folytatását fogja követelni. Ha megegyezést nem tud létrehozni, úgy a versailles-i békéhez nyúl vissza, ami egyet jelentett a szankciók felelevenítésével. A nagykövet kijelentette, hogy nézete szerint Németországot „rapszodikus és szaggatott vonalvezetésű politikája miatt egy második katasztrófa veszélye fenyegeti".86 Felháborodott Mussolini is, s a római német nagykövettel közölte, hogy ha már Németország egyszer kilépett a Népszövetségből, akkor maradjon veszteg, ne ajánljon semmit, hanem hagyja a Népszövetséget és a Leszerelési Konferenciát főni a saját levében.87 Mussolini attól tartott, hogy miután feltevésével ellentében a németek nem izolálódtak, minthogy Anglia ismét felkarolja őket, Olaszország kimarad az egyezkedésből. Ezért az olasz diplomácia korábbi fenyegetőzésével ellentétben ismét akcióba lépett. Ezt Hitler igyekezett számára megkönnyíteni. November elején személyes levelével Rómába küldte Göringet. Megnyugtatta Mussolinit, hogy semmilyen hivatalos kezdeményező lépést nincs szándékában tenni, az angol és az amerikai nagykövetek 84 Uo. 13. sz. 20. 1.; 19. sz. 30 — 33. 1. 85 Uo. 23. sz. 39. 1. 86 Küm. pol. 1934 — 11/25—282(5674) Masirevich berlini magyar követ jelentése 1933. okt. 27. és a beszélgetésről a német külügyminisztérium rendelkezésére bocsátott feljegyzése: DGFP (С) II. köt. 42. sz. 72 — 74. 1. Az utóbbiból hiányzik az idézett mondat és a francia nagykövet fejtegetésének az a része, amelyben Magyarországot óvta a Németországgal való szövetségtől. 87 DGFP (С) II. köt. 32. sz. 49-50. 1. 10 Századok 1966/2—3.
