Századok – 1966
Tanulmányok - Pintér István: A Magyar Történelmi Emlékbizottság és az 1942. március 15-i tüntetés 329
330 PINTÉIt ISTVÁN A közvélemény még fel sem ocsúdott a meglepetésekből, amikor a sajtóból már következtetni lehetett a német csapatok Moszkva alatti vereségére, ha annak méretei nem is voltak világosak. A magyar sajtóban közölt német hadijelentések, a Németországban végrehajtott katonai átszervezésekről, nagyarányú behívások kilátásba helyezéséről szóló német hírszolgálati jelentések5 a politikailag fejlettebb és így a propagandától el nem vakított köröket arra a felismerésre kezdték vezetni, hogy a néhány hétre, illetve hónapra tervezett villámháború csődbe jutott. Ezek az események kedvezően befolyásolták az 1941 tavaszán kibontakozott Hitler-ellenes függetlenségi mozgalom további fejlődését. A német fasiszták moszkvai vereségének hatására a szervezett munkások nagy részében megerősödött a háborúellenes hangulat, egyre többen ábrándultak ki a nyilas mozgalomból, sőt szembefordultak vele.6 A szovjet csapatok győzelmének híre határozottabb kiállásra sarkallta a munkásokat politikai és szociális jogaik védelmében. A függetlenségi mozgalom kezdeti sikerei (az 1941. október 6-i és november 1-i tüntetés, a nyilas csoportok szétverése a MÉMOSz székháza előtt stb.) és a nemzetközi helyzetnek az antifasiszta koalícióra nézve kedvező változásai tovább szilárdították a kommunista és szociáldemokrata tömegek és baloldali funkcionáriusok között különösen 1941 második felében gyümölcsözően alakuló együttműködést. Az SzDP jobboldali vezetőire is hatottak az események. Ők ugyan az Egyesült Államok hadbalépésétől, a nyugati „demokráciák" ember- és anyagfölényétől várták a háború számukra kedvező befejezését, de rájuk sem maradt hatás nélkül a moszkvai csata híre. A nemzetközi helyzetben beállott változást bizonyos fokig túl is értékelték, s a németek vereségét közelinek tartották. Számoltak azzal is, hogy Magyarországra a németek fokozott nyomást fejtenek ki. Éppen ezért — fokozottabban mint eddig — az „erőgyűjtés", a „kivárás" politikájára akartak berendezkedni. Ugyanakkor a kormány egyes vezetőinek a kibontakozó függetlenségi mozgalommal szemben tanúsított elnézőbb magaviszont csak tét nappal később, dec. 14-én hozták nyilvánosságra. Bárdossy az állandóan ülésező parlamentet ismét „elfelejtette" megkérdezni. Dec. 15-én tájékoztatta a miniszterelnök a felsőház és a képviselőház külügyi bizottságának tagjait. Az ekkor hozzá kérdést intézők zöme azokból került ki, akik nem helyeselték a hadbalépést: a felsőház részéről Kállay Miklós, Bethlen István, Szüllő Géza, Huszár Aladár, Ravasz László; a képviselőház részéről Rassay Károly, Rátz Kálmán, Bajcsy-Zsilinszky Endre, Peyer Károly (Népszava, 1941. dec. 16.). A képviselőházban csak a 16-i ülésen került sor a fejlemények Bárdossy általi formális bejelentésére. Ezt a képviselők minden ellenvéleménynyilvánitás nélkül tudomásul vették. 5 Már dec. 3-án arról olvashatunk, hogy a német távirati iroda alaptalannak minősítette egyes városok visszafoglalásáról szóló szovjet jelentéseket, mondván: amodern háborúban 100 km-es kiterjedésű frontszakaszok is előfordulnak, amelyeket a szembenálló felek csak gyengébben tartanak a kezükben. Dec. 4-én a szovjetek déli offenzivájáról érkezett hir. December 14-én közölték a magyar lapok — ismét a német távirati irodára hivatkozva — a német véderő főparancsnokság dec. 8-i jelentését, amely szerint „az orosz tél beállta elkerülhetetlenné tette a német és szövetséges csapatok számára a további hadászati, stratégiai jelentőségű hadmözdulatoknak a tavaszig, illetve a nyári hónapokig történő ideiglenes felfüggesztését" (Népszava, 1941. dec. 14.). Hitler dec. 19-én átvette a német hadsereg főparancsnokságát, egyben bejelentette új kötelékek felállítását, új és jobb fegyverek megteremtését és más fontos hadirendszabályok bevezetését is. 6 Zágoni Ernő: A magyar kommunisták a munkásegységért. 1939 —1942. Bpest, Kossuth Könyvkiadó. 1963. 195. 1.
