Századok – 1966

Pach Zsigmond Pál: A III. Nemzetközi Gazdaságtörténeti Kongresszusról 19

22 PAC H ZSIGMOND PÁL anyaga, a szerző távollétében, lényegileg nem került vitára, másrészt lehetővé tesz, hogy a referátum lényegesen bővebb szövege az ismert wageningeni füzetek legutóbbi számában (A. A. G. Bijdragen, 12.) nyomtatásban is rendelkezésre áll. Már most is hangot kell adnunk azonban főleg az ún. társadalmi aspektus korlátozottságával kapcsolatos aggályainknak. Van Bath „társadalmi aspektusán" belül ugyanis — ami a demográfiai tényezőket, a társadalmi rétegződés egyes jegyeit, valamint a táplálkozás összetételét foglalja magában — csaknem elsikkad az, amit mi termelési viszonyoknak nevezünk: az a hatás, amelyet a termelési viszonyok alakulása gyakorolt a mezőgazdaság termelékenységének alakulására. A mi agrártörténeti kutatásainknak nyilván éppen az a feladatuk, hogy a matematikai-kvantitatív módszereket csakúgy, mint az eddig részünkről csak kevéssé vizsgált vonatkozásokat (pl. táplálék-összetétel) szervesen beépítsük a „társadalmi aspektust" jóval mélyebben értelmező, marxista metodológia alapján álló vizsgálódásokba. Amiként erre a szekció elé terjesztett egyes referátumokban (nem utolsó sorban éppen a magyar résztvevők fellépéseiben) fontos kezdeményezések máris történtek. Makkai László, Zimányi Vera, N. Kiss István és Kirilly Zsigmondné együttes referátuma a XVI. századtól a XIX. század közepéig, Szuhay Miklósé pedig 1867-től 1914-ig mutatta be a mezőgazdaság termelékenységének magyarországi fejlődését. Mindkét tanulmány — amely a bécsi kongreszszusra készült kötetünkben is megjelent — komoly méltánylásban részesült már abban az írásos összefoglalásban is, amely — a szekcióülést a helyszínen is nagy buzgalommal szervező Jean Meuvret tollából — áttekintő képet adott a beküldött anyagokról. A termelékenység fejlődésének számszerű ábrázolásában éppen a magyar, valamint a lengyel és francia referátumok nyújtották a legtöbbet, s köztük is a magyar hozzájárulások ölelték fel a leghosszabb korszakot. Magán a szekcióülésen Zimányi Vera és Szuhay Miklós a két referátumot ismertette és egészítette ki (főként a XVUI. századi viszonyok, ill. a XIX. század végi agrárválság idején bekövetkezett technikai-termelési előrehaladás bemutatásával váltva ki érdeklődést), N. Kiss István a szőlőművelés termelékenységének kiszámításáról beszélt (e kérdésről egyedüliként a szekcióban), Makkai László pedig a terméseredmények és az üzemformák összefüggéséről, közelebbről a termelékenységnek a feudális parasztgazdaság struktúrájából következő szükségszerű korlátairól szólott, igen tanulságosan. A termelékenység és a termelési-társadalmi viszonyok vizsgálata összekapcsolásának igénye csendült ki a szovjet-észt Leida Loone előadásából (A mezőgazdasági termelés fejlődése Észt- és Lettországban a XVII—XIX. században) és a nyugat-német Diedrich Saalfeld referátumához fűződő hozzászólásából is. Utóbbi ugyanis az 1800 körüli német mezőgazdasággal foglalkozó, vetített kartogrammokkal gazdagon szemléltetett előadásában — térképvázlatai egyébként a német területeket, hogy úgy mondjam, kissé bőkezűen értelmezték — a mezőgazdasági termelést kizárólag demográfiai tényezők függvényeként kezelte. A szovjet kutatónő tehát méltán kérte számon a paraszti és földesúri gazdaság, a robotoltató és a tőkésedő gazdaság megkülönböztetésének, a termelésre és a termelékenységre gyakorolt hatásának vizsgálatát. Noha sem a forrásfeltárás, sem a módszertani kiérleltség ez idő szerint nem elégséges még ahhoz, hogy a mezőgazdaság termelékenységének történeti fejlődéséről folyamatos és megbízható statisztikai szintézist lehessen alkotni, a referátumok és a hozzászólások sokoldalú, Európa, Ázsia, Észak- és Dél-Amerika jónéhány országára kiterjedő adatanyaga, legalábbis a szántóművelés