Századok – 1966

Történeti irodalom - Mészáros István: A középkori nevelés (Ism. Kardos József) 212

( TÖRTÉNETI IRODALOM 213 Ennek az útnak egyik jelentős állomása a sorozat legutóbb kiadott, az eddig megjelent müvek közül a legkorábbi időszakot felölelő kötete, Mészáros Istvánnak a középkori nevelésről írt munkája. A szerző több mint ezer esztendő nevelési és oktatási törekvéseiről, az iskolázás alakulásáról kíván számot adni művében. A maga elé tűzött feladatot — már elöljáróban megállapíthatjuk — hozzáértéssel, kiválóan oldja meg. Egyetemes történetet ad, európai méretekben feldolgozva az uralkodó osztályok nevelési elveit, céljait, mód -szereit és az ezek megvalósulását segítő intézményeket. Mindezt a társadalmi fejlődés egészébe ágyazza, pontosan kijelölve ebben játszott szerepüket és eredményeiket. A társadalmi alappal meglevő összefüggések kimutatásán túl világos képet nyújt szűkenvett témája és az uralkodó gondolatok, eszmék, valamint a felépítmény intézményeinek kapcsolatáról. Fejtegetése során ilymódon nemcsak a kiválasztott területen, a pedagógia történetében ér el eredményeket, hanem gazdagítja a feldolgozott korszakról eddig kialakított művelődéstörténeti és történeti képet. Vizsgálódása tárgyául a korai és az érett feudalizmus időszakát választja, az V. századtól a XV. századig, amely a polgári művelődéstörténetben mint a „középkor" szerepel. Művének egyetemlegességét nem azzal biztosítja, hogy a pedagógiai nézeteket kifejtő egyes szerzőket és műveiket időrendbe csoportosítja, nem is azzal, hogy az egyes országok idevonatkozó történetét valamiféle sorrendben tárgyalja, hanem a társadalmi fejlődés sodrában vizsgálja az intézményes nevelés formáit, a megvalósulás legjellemzőbb eseteiben, az uralkodó pedagógiai elveket a legjelentősebb szerzők műveiben. Részletesen elemzi azokat a módszereket, amelyeket a közfelfogás által kialakított tanagyag oktatásánál alkalmaztak. Ezzel a módszerrel sikerül rendszert vinnie a tárgyalt ezer esztendő sok esetben rendkívül kusza, ellentmondásos, összességét tekintve szinte áttekinthetetlen neveléstörténeti vonatkozású anyagába. Erről az anyagról Mészáros Istvánnak sikerült alapos, áttekinthető, gazdag tudományos eredményeket tartalmazó, a lexikális tudást is gyarapító, de ugyanakkor olvasmányos, könnyed stílusú szintézist adnia. A kötetben foglalt gondolatok alapkeretét a nevelés és az oktatás szervezett formáinak ismertetése adja, mely gondosan követi a valóságos fejlődés útját. A kolostori művelődés, a plébániai oktatás, a világi úri nevelés, a káptalani iskolák, az egyetemek, a városi iskolákban és a céhekben folyó nevelés a középkor iskolázásának, oktatásának, nevelésének uralkodó szervezeti formái. A sorrend történeti és logikai zártságát egyedül talán a világi úri nevelésről szóló fejezete bontja meg. Az egyes fejezetek felépítésükben átgondolt kompozícióra utalnak. A különböző nevelési formák nem maguktól állnak elő, hanem az élet, a társadalmi fejlődés követelményeiből fakadnak. Ezen követelmények határozzák meg a nevelés célját, anyagát és módszereit. A szerző minden esetben hozzáértő gonddal, finom elemzéssel mutatja ki ezek egymásravonatkozását. A füzet olvasása során szinte sehol sem ütközünk ismétlésbe, holott az egyes intézmények hosszabb történeti időszakokra terjedő, azonos időben való működése ennek veszélyét magában hordja. Világosan észrevehető az a törekvése a szerzőnek, hogy az egyes tárgyak oktatását abban a keretben mutassa meg, amely arra nézve a legjellemzőbb. Ennek megfelelően nyújt például részletes elemzést az olvasás tanításának módszereiről, a plébániai oktatás keretében, ahol ezen a szinten alig léptek túl. A világi úri nevelésben kiemeli a testi nevelés szerepét, ami itt a legjellemzőbb. A káptalani iskoláknál vizsgálja a hét „szabad" tudomány közül az első hármat, a triviumot (grammatika, retorika, dialektika), alaposan tárgyalva a középkori íráskultúrát, írástanítást, ezen kívül kiemelve a skolasztikus dialektika és a diktámen szerepét. A triviumon alapuló felsőbb műveltséget nyújtó quadriviumról, a hét „szabad" tudomány utolsó négy tagjáról (arithmetika, geometria, asztionómia, muzsika) az egyetemek tárgyalásánál emlékezik meg. A vizsgálat alá vett egyetemek közül részletesen csak a legjelentősebbekről tesz említést a legjellemzőbb és a legmagasabb szinten tanított oktatási anyag tekintetében. így említi a bolognai egyetem jogi oktatását, az orvosképzésben eredményes dél-franciaországi Montpellier egyetemét és a párizsi egyetemet, ahol a teológia válik elsőrendűen uralkodó anyaggá. Az egyetemes egyházi gondolatkörnek a feudalizmusban betöltött uralkodó szerepe a munka egészében tükröződik. A párizsi egyetemmel kapcsolatban a szerző részletesebb kitekintést ad eszmetörténeti, filozófiatörténeti vonatkozásokban, nem tévesztve szem elől ezek pedagógiatörténeti vetületét. A skolasztikának a hit és a tudás viszonyára, a vallás és a tudomány kapcsolatára tartozó kérdéskörét vizsgálja. Ügyes és eredményes törekvés ez a témára vonatkozó lényeges részek kiemelésére. A filozófiatörténeti fejtegetések itt adott felosztásával és rendszerezésével szemben azonban — nézetünk szerint — talán a további finomítás igényével lehetne fellépni.