Századok – 1966

Történeti irodalom - Sík Endre: Fekete-Afrika története II. köt. (Ism. Krizsán László) 189

( TÖRTÉNETI IRODALOM 189 SlK ENDRE: FEKETE-AFRIKA TÖRTÉNETE, II. KÖT. (Budapest, Akadémiai Kiadó. 1964. 424 1.) Fekete-Afrika története második kötetének az első kötetet követő gyors megjelenése kellően érzékelteti, hogy a két kötet, pontosabban az első könyv IV., az imperialista gyarmatosítást ismertető része és a második kötet teljes anyaga szorosan egybetartozó egész: Fekete-Afrika legválságosabb történelmi korszakának krónikája. A XX. század első négy évtizede Afrika történelmében egyfelől a kontinens imperialista felosztásának befejezését, a gyarmati kizsákmányolás rendszerének tökéletesítését, másrészről pedig az őslakosság társadalmi struktúrájának erőszakos megbontását, az afrikai társadalmak osztálytagozódásának időszakát és a tömegméretűvé hatalmasodó imperialistaellenes nemzeti függetlenségi mozgalmak korszakát jelenti. Ezek alkotják Afrika újkori történelmének lényegét és ezekre a kérdésekre kell választ kapnia az olvasónak a fekete kontinens XX. századi történelmével foglalkozó műből, olyan részletességgel, hogy adataiból egy következő korszak, Afrika felszabadulásának kora történelmi szükségszerűségként bontakozzék ki. E feladatot oldotta meg szinte maradéktalanul Sík Endre Fekete-Afrika történetének második kötetében. A téma terjedelme és a tárgyalt időszak, az imperializmus korának ellentmondásos volta, valamint a szerzőnek már műve első kötetéből is jól ismert azon törekvése, hogy munkája során az afrikai népek nézőpontjáról vizsgálja, elemezze és magyarázza az újkor történetét, kötelező módszert és kereteket szabott. Eseményekről, melyek a gyarmatosítók szempontjából elsőrendű jelentőséggel bírtak, Sík Endre könyvében gyakran éppen csak említés történik, mivel azok hatása az afrikai népek életére harmad-, negyed- vagy esetleg tizedrangú volt. Viszont különös jelentőséget nyernek mindazok az afrikaiak múltját érintő adatok, melyeket a gyarmatosítók szempontjait érvényesítő szakirodalom figyelemre sem méltatott, jelentőségüket nem ismerte fel, vagy szándékosan mellőzött, de mindenképpen homályban tartott. Sík Endre módszere tehát nemcsak a világnézeti elhatárolás mezsgyéjét vonja meg élesen a tekintélyesnek elismert Afrika-történetekkel szemben, hanem — éppen a módszer sajátosságából eredő igény következtében — tartalmilag új és ismeretlen adatok sokaságát nyújtja. Fekete-Afrika története második kötetének első lapjain az a mélyreható társadalmi átalakulás tárul fel az olvasó előtt, melyet az imperialista gyarmatosítás és gyarmati berendezkedés váltott ki Afrikában: a különbség a kapitalizmus és az imperializmus korának gyarmatpolitikája között. A klasszikus kapitalizmus korában meghódított afrikai országokban a rablójellegű gyarmati kizsákmányolás dívott és főként a kereskedelem eszközeivel folyt. E kizsákmányolás jellege és méretei még nem igényelték az őslakosság társadalmi struktúrájának erőszakos megbontását, sőt a nagyrészt mezőgazdasági termékekből és nemesfém kiszállításból származó profit élvezői, a nagy kereskedelmi társaságok — leszámítva á többtermelést előmozdító adminisztratív intézkedéseket — tartózkodtak a közösségi, feudális vagy kisparaszti gazdaságon nyugvó társadalmi rend erőszakos megbolygatásától, félve az átmeneti időszakban a termelésben szükségszerűen jelentkező visszaeséstől vagy pangástól, ami hosszú időre esetleg kétségessé, de minden esetben silányabbá tette volna a mezőgazdasági termékekből eredő profitot. E gazdaságpolitikából és a kizsákmányolás kereskedelmi rendszeréből magyarázható, hogy a XIX. században (Afrika imperialista felosztása előtt) meghódított gyarmatokon — elsősorban Nyugat-Afrikában —• a tulajdonviszonyokat és az ezeken nyugvó társadalmi rendet a gyarmatosítók lényegében érintetlenül meghagyták. A gyarmati kizsákmányolás e területeken és e korszakban leginkább abban mutatkozott meg, hogy az európai kereskedők tevékenysége nyomán bomlásnak indult a feudális termelési mód: a naturális mezőgazdaságban feltűntek az árugazdálkodás halvány jegyei, s a beszállított európai termékek versenyében az afrikai kézművesek különben sem számottevő rétege egészerí tönkrement. A világ imperialista felosztása során azonban a gyarmati kizsákmányolásnak az imperialista törekvésekhez idomuló formája jelent meg Afrikában is. A kizsákmányolás régi formáihoz új elem: valamennyi nyersanyagforrás megszerzése és kiaknázása járult. A nyersanyagforrásokért vívott harcot a monopóliumok vezették. A monopóliumok által kézbentartott, szédületesen fejlődő anyaországi ipart a kezdetlegesen művelt gyarmati nyersanyagforrások már nem elégíthették ki. Napirendre került a gyarmatok meglevő nyersanyagbázisának tömegmunkára épülő kiaknázása. A gyarmatosítók eme törekvése — amely a XIX—XX. század fordulóján lezajlott imperialista gyarmatosítások során