Századok – 1966

Történeti irodalom - A magyar irodalom története II. (Ism. Péter Katalin) 172

TÖRTÉNETI IRODALOM 179 A rokokó protestáns népszerű irodalmát olyan emberek művelték, mint az Utrechtben doktori fokozatot szerzett Losonczi István nagykőrösi rektor, Weszprémi István, aki svájci, holland, angol egyetemekre járt és országos hírű orvos volt, vagj a Bázelben ós Ltrechtben végzett Szikszai György és a három évig külföldi egyetemeket látogató Szőnyi Benjámin. Bod Péter magyarigeni lelkész volt, Tordai Sámuel berni és utrechti egyetemi évek után egy ideig Kendilónán lekészkedett, Haner György Jeremiás négy évi külföldi tanulmányok után Kisselyen lett pap. Úgy látjuk, hogy a protestánsok között éppen úgy kialakult a laieizálódó egyházi értelmiség széles, magasműveltségű rétege, mint a katolikusoknál. Gondoljunk például Hatvani Istvánra, akinek tanári működését három szóban említik a, szerzők, pedig természettudományos, orvosi és filozófiai tevékenségével ez a debreceni pap a laieizálódó egyházi értelmiség típusa. A fejezet konkrét anyagot tárgyaló része sincsen összhangban a bevezetésben a protestáns értelmiség elprovincializálódásáról mondottakkal. Az előbbiből kiderül, hogy egy sor protestáns értelmiséginek volt fontos szerepe egyes műfajok kialakításában vagy művelésében. A véleményünk szerint széles rétegetfelölelő protestáns, világi irányban tájékozódó értelmiség működését nem érezzük minőségileg különbözőnek а katolikusokétól. А XVII — XVIII. század korábbi időszakaiban teljesen indokolt volt az értelmiség felekezetek szerinti megkülönböztetése, amikor az világnézetet, politikai állásfoglalást fejezett ki. A szerzők maguk is írják, hogy a rokokó korának egyházi tudósainál csak ismeretanyaguk itt-ott megmutatkozó egyoldalúsága árulja el a felekezeti hovatartozást. Vallási téren ha nem is közömbösség, de a tolerancia jellemzi e korszak értelmiségének állásfoglalását. Feleslegesnek érezzük ezért а felekezeti különbségek erős hangsúlyozását. És ezen belül — ahogyan a fentiekből kiderül — torzítónak a katolikus értelmiség kulturális hegemóniájának a rajzát. A népszerű barokk kultúra rokokókori teljes elprovincializálódásának hangsúlyozását túlzottnak mutat ja a fejezet bevezetése és a konkrét anyag tárgyalása során kibontakozó kép. Már említettük, hogy a „népoktató könyvecskék" szerzői (Szőnyi Benjaminék) a kor tudományosságának színvonalán állottak. Hermányi Dienes Józsefnek a barokkkor eszményeit a felvilágosodás íróiéhoz hasonló erővel megtagadó tudatos írói munkásságában sok pozitív vonásra mutatnak rá a szerzők. A korszak népszerű dalköltészetét is sokszor költőinek és élményszerűnek jellemzik. Ennek a rnűveltségtípusnak a konzervatív, vulgáris jellegéről adott értékelésüket többször is a felvilágosodás íróinak elítélő véleményével támasztják alá. Szembeállítják a birtokos nemességnek, tudós egyházi értelmiségnek a felvilágosodás, klasszicizmus irányában alakuló műveltségével. A birtokos nemesség rokokókori irodalmáról adott képük azonban nem különbözik lényegesen a népies kultúráról alkothatótól, műfajait, sőt adott, korabeli színvonalát tekintve sem. E — népies — műveltségtípus vizsgálatánál, amely műveltségünk konzervatív tendenciáinak lett a hordozója, véleményünk szerint a parasztság életében végbement változásokat kellene figyelembe vennie. A barokk kultúrának a parasztság körében történő szétáradása egybeesik ennek az osztálynak а XVIII. század közepe óta egyre erősödő megkötődésével. Korábban az ország területén folyó háborúk, a török kiverése óriási pusztulásokat okoztak ugyan, de egyben a földrajzi, sőt társadalmi mozgás lehetőségeit is biztosították, a parasztság hasonló mozgásszabadságát hozta magával a Rákócziszabadságharc is. A század közepétől ezek a lehetőségek fokozatosan szűntek meg, a parasztság élete mozdulatlanságba dermedt. Ezzel együttjárt a műveltség színvonalának megrekedése is, aminek következtében a század végén már rendkívül elmaradott volt más osztályok és rétegek műveltségéhez képest. Különösen a fejlődés élén járó, működésében hivatalos támogatást is élvező értelmiségével nem volt összehasonlítható. A kötet tartalmi szempontból két részre oszlik: a fejezetek, alfejezetek előtt álló történeti és általános irodalomtörténeti bevezetésekre és a konkrét anyagot tárgyaló fejezetekre. A munka áttekintését ez a beosztás megnehezíti. Az elméleti fejtegetések menetét megszakítja a konkrét anyag bemutatása, az olvasó előtt nehézkesen alakul ki az egész kor egységes képe. Az egyes irodalmi irônyok rajza sokat ve«zít. hatásosságából azzal, hogy szétdarabolódik, állandó előre- és vissza-utaiások nehézkes olvasmármyá teszik. Az elméleti és konkrét részek anyagának elválasztása nem mindig sikerült. Különösen „A korszerű főúri és nemesi irodalmi törekvések"-et bemutató nagy fejezetnél szembetűnő ez, ahol Bethlen Miklós és Rákóczi Ferenc munkásságát több alfejezet is érinti, de lényegében a műveiket tárgyaló részek sem mondanak róluk többet, mint amit a „Személyes vallásosság és nemzeti politika" című bevezetésből megtudtunk. Az egyes fejezetek felépítése egyébként rendkívül átgondolt és logikus. Vannak azonban olyan besorolások, amelyek nem meggyőzőek. így például az, hogy a XVII. század 70-es éveinek hitvitázó irodalma miért került az udvari jellegű egyházi irodalom tárgyalása során bemutatásra. Nem látszik indokoltnak, hogy a kuruc múltjukat meg-13*