Századok – 1966

Történeti irodalom - A magyar irodalom története II. (Ism. Péter Katalin) 172

( TÖRTÉNETI IRODALOM 176 nem független fejlődésének a reneszánsz virágzásától a felvilágosodás küszöbéig meghúzott vonala. Ez a fejlődési vonal önmagában is cáfolata a „Gesunkenes Kulturgut" elmélet merev felfogásának. Csak rokokókori képénél nem mutatják be meggyőzően, hogy hogyan lehetnek azonos kultúra hordozói a legeltérőbb társadalmi rétegek, sőt osztályok (nemesség és parasztság) csak azért, mert müveltégi színvonaluk megegyezett. A társadalmi-ideológiai-műveltségi tényezők együttes figyelembevételének egyik legszebb példája a kötetben az úgynevezett kuruc költészet tárgyalása. A szerzők ennek az 1660-as évektől az 1730-as évekig terjedő, sokáig egységben felfogott termékeit társadalmi mondanivaló és ezzel kapcsolatban az időrend szempontjából két nagy csoportra osztják. Az egyik a nemesi irodalom fejlődésébe szervesen illeszkedő kuruc nemesi költészet csoportja a barokk hőskorában, a másik a népszerű barokk irodalom virágzásának korszakába tartozó „hazafias panasz-költésze.t" és a „Rákóczi-szabadságharc politikai költészete". Az első csoportot, amely a szerzők véleménye szerint a nemesség propagandisztikus lírai költészete, tematikailag a XVII. század első felének népszerű irodalmához tartozó hazafias és politikai versekhez kapcsolják. Első termékei Zrínyi haditetteit, politikai terveit, tragikus halálát éneklik meg. Kezdeti párhuzamos német- és törökellenessége fokozatosan válik kizárólag kurucos németellenességgé. Időrendi egymásutánjuk liíven tükrözi a nemesség érzelmeinek, magatartásának és ideológiájának a változását. Ennek a költészetnek szinte egész termését keserű, pesszimista hang jellemzi, ez ott lappang még a legharciasabbakban is. A pesszimizmus magyarázatát a szerzők a valóságos szenvedések mellett elsősorban a nemesség ellentmondásos helyzetében látják, amit egyfelől a nemesi osztályérdekek, másfelől Habsburg-ellenes harcuk eredményes végigvitelének lehetetlensége jelent: a függetlenségi harc; csak a jobbágyság felszabadítása árán lett volna eredményes. Tematikailag és műfajilag ezek a költemények nehezen osztályozhatók. A szerzők a verses publicisztika mellett a hagyományos verstípusolmak erre a korra jellemző átalakulását vizsgálják. E költészet termékei 1690 körül elapadnak. Ezt a szerzők azzal magyarázzák, hogy míg a nemesi nacionalizmus a barokk hőskorában „helytállásra, tettekre, rettenthetetlenségre ösztönzött ... a nemesség legjobbjait és a velük tartó prédikátorokat erős közösségi tudat hevítette, egyéni életük szinte feloldódott a »magyarság« »szolgálatában«", addig az 1690-es évektől kezdve „a hősi áldozatokat vállaló, engesztelhetetlen nemesi politikus és katona típusa, amely a XVII. század második felében oly jelentős szerepet játszott a nemzeti küzdelemben, szinte teljesen eltűnt: a Rákóczi-szabadságharc idejére már csak kevés maradt belőle." A szerzők a hősi áldozatokat vállaló nemesség egyik vezetőjét Vitnyédi Istvánban látják. Az ő példájával szeretnénk szemléletesen megmutatni, milyen volt a nemesség „hősies áldozatvállalása". Leveleskönyvéből kiderül, hogy б volt az 1662-es országgyűlés nemesi ellenzékének egyik szervezője. Buzdító leveleket küldött az ország minden részébe az országgyűlés megkezdése előtt, a helyzet súlyosságára hivatkozva mindenkit megjelenésre serkentett. Az országgyűlés megkezdése után továbbra is írja a lelkeshangú leveleket — otthonról: tartsanak ki a protestánsok, ne „keveskedjenek". Mikor végre elkésve megjelenik — a soproniakkal volt hosszan húzódó viszálya nemesi előjogainak és a város érdekeinek összeütközése miatt — így feddi Mednyánszky Jónást: „Nem győzők csodálkozni azon, hogy kegyelmed tudván az hazánknak veszedelmes égő tüzét, melynek két részrül egyike oltására, másika pedig még nagyobbra való terjedésére ide gyűltünk, ha az oltók társaságában nem is, legalább ezen tűznek nézői társaságában be nem jőve." Az áldozatvállalás hirdetésében, a helytállásra való buzdításban szóban és sokszor nagyon szép stílusú írásban valóban sokat tettek а XVII. század második felének nemesi politikusai, de ahol tettekre került sor, ott a személyes érdekek megelőzték a hirdetett erények gyakorlását. Hasonló a helyzet az erős közösségi tudattal: a Wesselényiösszeesküvésnek, a megyei nemesség mozgalmainak, a Thököly-felkelésnek a története egyben az árulások története is. Ezeknek a mozgalmaknak nagy szervezői voltak addig, míg az államhatalom le nem leplezte őket, akkor pedig a résztvevők óriási többsége egymásra hárította a felelősséget. A levéltárak tele vannak a különböző fórumokhoz beadott védekező iratokkal, amelyekben az egykpri nagy szervezők tetteiket magyarázzák, ártatlanságukat bizonygatják. A szerzők a barokk hőskorának, a XVII. század második felének nemesi küzdelmeit és nemességét messze fölébe helyezik a Rákóczi-szabadságharcnak, a szabadságharc nemességének. Szerintük a hősi áldozatoktól elforduló nemesség a szabadságharcban már „csupán alkalmat látott . . . rendi jogainak megvédésére". Nem látjuk azonban azt a minőségi különbséget, ami ezzel szemben a barokk hőskorát jellemezné. A nemesi mozgalmakat az abszolutista rendszernek a nemesi jogok ellen indított támadása, illetve azok figyelmen kívül hagyása váltotta ki, Thököly háborúja a létalap nélkül máradt katonarétegek harca és a nemesség számára jogai visszanyerésének eszköze volt. A barokk к