Századok – 1966

Történeti irodalom - A magyar irodalom története II. (Ism. Péter Katalin) 172

( TÖRTÉNETI IRODALOM 177 hőskorának, Habsburg-ellenes harcai a nemesség számára éppen úgy a rendi kiváltságok visszaszerzését vagy megvédését szolgálták, mint a Habsburg-uralom bármely más időszakában. Az 1690-es években a nemesség kuruc költeményei elapadnak, mondják -a szerzők, de hasonlóképpen alakult prózai publicisztikájuk helyzete is. Egyoldalúnak látszik a magyarázatuk, amely szerint a nemesség és a Habsburg-ház összebékülése lett volna ennek az oka. A magyarázat talán a két korszak mozgalmainak különbségében is keresendő. A XVH. század második felében a nemesség párhuzamos török- és németellenességét a Habsburg-oldalról elszenvedett sérelmek hangsúlyozásával, az onnan fenyegető veszély hangsúlyozásával, egyoldalú németellenességgó kellett alakítani és a török támogatás elfogadására kellett őket megnyerni. A Rákóczi-korban már egyértelműen a Habsburg-rendszer volt az egyetlen ellenség, illetve megjelent a parasztság osztályharcos tevékenysége, a nemesség ós a parasztság érdekeinek összehangolása volt a mozgalom feladata, ezt pedig elsősorban a szabadságharc vezérkara látta el. A XVII. század második felének sokak által szervezett, de nem utolsósorban szervezetlenségük miatt eredménytelen mozgalmait felváltja a Rákóczi-szabadságharc szervezettsége, a politikai publicisztika központi irányítottsága. A szerzők a nemesi kuruc költemények pesszimizmusának okát a már említett ellentétben látták. A XVII. század második felében azonban hiányoznak a parasztság átfogó osztályharcos megmozdulásai. A Wesselényiösszeesküvés, a nemesi mozgalmak, de még a Thököly-felkelés is a parasztság nagy többségének passzivitása mellett zajlottak. Ez a tény jellemző a kor mozgalmainak felemás voltára, de nem okozhatja a nemesi mozgalmak költőinek pesszimista hangját. A paraszti osztályharc problémája átvezet e költészet másik ágának a kérdéséhez. A kuruc költészetnek a népszerű irodalomhoz tartozó ágát előzményeiben a humanista helyzetdalokig viszik vissza a szerzők. A „hazafias panasz-költészet" a XVH. század utolsó és a XVHI. első évtizedeinek zavaros viszonyaiból fakadó élményeit tükrözi. A szerzők a költészetnek ebben az ágában „siralom-énekeket", „bújdosó verseket" és „hazafias kesergőket, fohászokat" különböztetnek meg. Tematikai egységüket az egyéni és közösségi tragédiák, a szabadságharc bukása feletti fájdalom kifejeződésében látják. E költemény-csoport termése tehát időben a XVII. század végétől a szabadságharc bukása utáni évekig terjed. Ezektől különválasztják a „Rákóczi-szabadságharc politikai költészeté"-t. Ez utóbbi újszerűségét abban látják, hogy a népies ónekszerzésben ekkor jelennek meg először politikai jellegű versek. A nép legöntudatosabbjainak nemzeti ós társadalmi eszméi ekkor jelennek meg vallásos köntös nélkül. Jellegzetességük a szerzők szerint abból adódik, hogy a kurucos nemesi hagyományok ezekben átalakulnak és a szabadságharc előtti panaszos versek határozott politikai mondanivalóval telnek meg. „Szegénylegény katona-énekeket" és „szegénylegény politikai verseket" különböztetnek meg. Előbbiek a szabadságharc eseményeihez kapcsolódnak, utóbbiak „a szegénylegény bujdosó- és katona-költészet stílusát, terminológiáját" egyesítik „a nemesi körből eltanult, de a népi kuruc álláspontnak megfelelően átformált nemzeti-politikai mondanivalóval". Nem volt idő ahhoz, hogy e szegény legény-költészet sajátos új verstípusokat alakítson ki, új költői irány kezdetévé váljék, közvetlen folytatás nélkül maradt, feltámadását a szerzők a negyvennyolcas szabdságharc, elsősorban Petőfi költészetében látják. A kötet szerzői a népies kuruc költészet ábrázolásánál igen finoman mutatják meg ezek előzményeit, így szervesen kapcsol ják a népszerű irodalom fejlődésénekmenetóbe. Szakítanak azzal a szemlélettel, amely a kuruc költészetet önmagában, specifikus jelenségként vizsgálja. Ennek a költészetnek kétségtelenül legjellegzetesebb vonása a politikai mondanivaló, a kurucos német ellenesség, ezeknek a vonásoknak a hangsúlyozása mellett azonban a szerzők elemzésében elvész ezeknek a költeményeknek az osztályharcos mondanivalója. A nemesi nacionalizmus frazeológiája átvételének a lényege éppen abban van, hogy ezzel a parasztság önmagát a nemzet részének nyilvánítja, egyes esetekben — tovább menve — az urakat a nemzet árulóinak nevezi, ez a nemességgel szemben határozott osztályharcos álláspontot jelez. A szerzők mondják ugyan, hogy a szabadságharc politikai versei „a nép szemszögéből értékelik, a szegénylegények látásmódjával ábrázolják" az eseményeket, de nem mennek tovább az ebből következő osztályharcos jelleg elemzéséhez. A kötet szerzői sokat és újszerűen foglalkoznak az egyházi értelmiség kulturális szerepével. Árnyaltan határozzák meg társadalmi kötöttségeik alakulását. Irodalomtörténetnek nem lehet feladata, hogy a felekezetek belső fejlődését részletesen ábrázolja, nálunk azonban a laicizálódó egyházi értelmiség olyan nagy szerepet játszott a polgárias törekvések megvalósításában, hogy a részletesebb kép kialakításának elmulasztása hiányérzetet kelt, a későbbi fejlődés szempontjából rendkívül fontos későbarokk irodalom ábrázolásánál pedig vitára késztet. 12 Századok 1966/1