Századok – 1966

Történeti irodalom - Szöveggyűjtemény Magyarország történetének tanulmányozásához I. rész 1000-től 1526-ig (Ism. Bónis György) 166

( TÖRTÉNETI IRODALOM 169 tartsa meg" (141, 144. 1.). Vagy II. Ulászló választási feltételeinek 1. §-ában — melynek számos fordítási hibáját felsorolni hosszú volna — a királyválasztás jogának háramlására vonatkozó „devolutum extiterat" a CJH szerint „háramlott vala", a Szöveggyűjteményben viszont „háramlott volna", ami megint csak eltér az eredetitől (146. 1.). A Corpus Juris követésének hátrányai az 1405. ápr. 15-i (városi) decretum 3. cikkénél mutatkoznak meg leginkább. Az eredeti szöveg így hangzik: „Decrevimus insuper, quod nullus publicus nótárius in causis, que inter duos laicos vertuntur, sive coram iudice ecclesiastico, sive seculari procurare audeat vei nullatenus advocare, sed nec extraneum testimonium inter cives locum habeat, nee nobiles seu viri ecclesiastici inquisitiones possint facere contra eos." A városi és mezővárosi polgárok kettős kívánságát iktatja törvénybe ez a te.: 1. A világiak közötti perekben közjegyző semmilyen bíróságon ne lehessen ügyvéd. 2. A polgárok ügyeiben kívülálló tanúságát, vagy (hiteleshelyi) tudománylevelek bizonyító erejét ne fogadják el. A kívánság túlzottnak bizonyult, s a szentszékeken hamarosan a közjegyzők foglalták el a jegyzői és ügyvédi posztokat. A kéziratos gyűjtemények és a CJH tehát ennek megfelelően módosították a szöveget, a kívülálló tanúságára vonatkozó részt kihagyták, amivel az utolsó mondat értelmetlenné vált. Ilyen alakban olvashatjuk a kötetben is: „Elhatároztuk ezentúl, hogy két világi fél között fennforgó perekben semmi közjegyző se merjen akár egyházi, akár világi bíró előtt megbízottként vagy ügyvédként szerepelni, hanem csak a szentszéken vagy a szentszéki helyettesek kúriáiban legyen helye. 1. §. És ellenük tanúvallatásokat se nemesek, se egyházi férfiak ne eszközölhessenek." (115. 1.) Az eredeti szöveg (nyolc hiteles példány) mellőzése itt annál kevésbé érthető, mert a jegyzet figyelmeztet a kéziratok eltérésére, de „nyilvánvaló szövegromlás"-t ír a tc. terhére. Az idézett latin szövegben ilyen nincsen, s a „további kutatást igényel" kényelmes megoldása helyett egyszerűen meg kellett volna nézni az eredetit. Ugyancsak a régi törvénytár hatására maradt meg az egyes törvénycikkeken belüli §-beosztás, még az 1351-i decretum új fordításában is. Erről tudni kell, hogy — mind a törvények, mind a Hármaskönyv szövegében — Szegedi János vezette be 1751-től kezdve megjelenő CJH kiadásába. A feudalizmusban megvolt e beosztás gyakorlati jelentősége: a törvényekre lépten-nyomon hivatkoztak, s a Zsigmond korától fogva egyre terjedelmesebb cikkek rendelkezéseinek azonosítása így lényegesen könnyebbé vált. De vajon indokolt-e ezt megtartani ma, még az egészen rövid cikkeknél is? A § alkalmazása néha egészen groteszk eredményekre vezet. így az 1351-i decretum bevezető része köztudomás szerint átírja az 1222-i Aranybullát; a CJH ennek a protocollumát is beszámozta, így kötetünkben is 6 — 8. §§ a jele (106. 1.). Ugyancsak furcsán hat, hogy az 1498-i decretumban a bandériumok kiállítására köteles valamennyi egyházi férfiú és világi úr különkülön §-ban szerepel, mert a CJH Szegedi-féle kiadása így látta jónak (156 —158. 1.). Az egyébként nagy tudású jezsuita professzornak más káros hagyatéka is megtalálható a kötetben. Szokása volt ugyanis, hogy a deeretumok zárófejezetét (Conclusio) hozzácsapta az utolsó érdemi rendelkezést tartalmazó törvénycikkhez, s így formailag meghamisította az eredetit. Ezt a rossz hagyományt is átvette a kötet, pedig alig vitatható, hogy az 1351 : 25. tc. 1—4. §§, az 1405. ápr. 16-i 21. tc. 6 — 10. §§, az Í405. máj. 24-i 16. tc. 2 — 3. §§, ós az 1486 : 78. tc. 2 — 6. §§ nem részei az idézett cikkeknek, hanem önkényesen hozzájuk csatolt Conclusiók, szentesítést tartalmazó záradékok. Itt jegyezzük meg, hogy — a kötettel ellentétben (124. 1.) — a Zsigmond „úgynevezett nagyobb dekrétuma" megjelölés nem az 1405. május 24-i, hanem az 1435. március 8-i törvényre vonatkozik (ún. П. decr.). Az eredeti lelőhelyek sajnálatos módon itt is háttérbe szorulnak (kivéve az 1405-i városi decretum hivatkozását Mályusz Zsigmond-kori Oklevéltárára). De a CJH követőjének bizonyul a kötetnek 1435—1526 közti törvényeket tartalmazó része a jegyzetek tekintetében is. Ezzel csak látszólag van ellentétben az a megfigyelésünk, hogy éppen ezekben a jegyzetekben mutatkozik a jogi fogalmakat illető bizonytalanság. Márkus Dezső, a polgári korszak érdemes bírája, aki a javaközépkori törvényeket jegyzetekkel látta el, nem hagyott nyomot a jogtörténet irodalmában. Ne feledjük azt sem, hogy a CJH 1526-ig terjedő kötete 1899-ben jelent meg, ugyanabban az évben, amelyben Hajnik klasszikus Bírósági szervezete. Márkus tehát még nem használhatta Hajnikot ! Ennek tulajdonítható, hogy nehezen birkózott meg pl. a kúriai bíróságok ülésszakait jelentő iudicium octavale kifejezéssel. Jobb híján ezt írta le az 1486 : 3. tc. 3. jegyzetében (CJH I. 409. 1.): „A nyolcados törvényszék a főtörvényszék jellegével és hivatásával bírt és a hétszemélyes, valamint a királyi ítélő táblából alakult kir. Curia (1715 : XXIV. t. cz.) vagy kir. udvari főtörvényszék (1836 : III. t. cz. 2. §) előzője volt." Kötetünk most tárgyalt részének összeállítója, aki a „királyi felség törvényszéke" magyarázatát (143. 1.) már amúgyis egy definíciónak alig tekinthető körül-