Századok – 1966

Történeti irodalom - Szöveggyűjtemény Magyarország történetének tanulmányozásához I. rész 1000-től 1526-ig (Ism. Bónis György) 166

( TÖRTÉNETI IRODALOM 167 trónralépése előtt keletkezett, elsőnek Max Biidinger vetette fel 1866-ban; nézetét főleg arra alapította, hogy a 20. fejezet (itt a második számozás szerinti ötödik) a Béla király uralma óta visszatartott kóbor szolgák és állatok visszaadásáról intézkedett, ennek pedig 1077 után már nem lett volna értelme. Mivel azonban ez a megoldás azzal a következménnyel jár, hogy a 8. és 17. fejezetben István királyra alkalmazott „sanctus" és „beatus" jelzőket betoldásnak kell tekinteni, a 20. fejezetben pedig a „Szent István ünnepéig" passzust az első vértanú karácsonyi ünnepére kell vonatkoztatni, Dőry Ferenc kéziratos hagyatékában továbbra is 1083 utánra keltezte a HL könyvet. Szilágyi érveit e tekintetben nem ismerjük, akárcsak azt a meggondolását, mely ugyanennek a törvénykönyvnek két részre bontását indokolja; ez a kettősség a kötetben — minden megkülönböztető jelzés nélkül — a 16. fejezet után újrakezdett számozást eredményez, s ez meglehetősen furcsa benyomást kelt, a hivatkozást is megnehezíti. Röviden: nem ártott volna Szilágyi forráskritikai érveit jegyzetben ismertetni. A korai törvényszövegeknél feltűnik a kiadványnak egy olyan vonása, mellyel nem tudunk egyetérteni, s ez az eredeti lelőhelyének mellőzése. À Bevezetés elvként szögezi le, hogy „kiadatlan forrásnál a lelőhelyet, kiadott forrásnál a legfontosabb kiadásokat" kívánja megadni (10. 1.), de ezt a mű nem viszi következetesen keresztül. Az 1222-i aranybullánál (szerintünk: Aranybullánál) „az esztergomi érsekség világi levéltárában", és „a Magyar Országos Levéltárban" levő átiratokról tesz említést, s az utóbbi megjelölés még ismételten előfordul (1267, 1290—91, 1298, 1351 stb.). Ha pl. az 1290-ben alkotott törvénynél nem elégedtek volna meg Zimmermann—Werner kiadásával, hanem a Dl. 30586 jelzetű oklevélnek az Országos Levéltár páncélszekrényében őrzött példányát használták volna, sokkal többet ki tudtak volna olvasni, mint mintájuk. (A 14. cikk b) bekezdéséből pl. csak a d[ari] szó 3 betűje nem olvasható, a kiadvány majdnem két sort hiányjelekkel tölt ki; a 16. cikkben nincs hiány, a kötet maga is idézi — jegyzetben — Holub József kifogástalan fordítását; a 23. cikk kiegészíthető; a 25. cikkben egy szót kell csak pótolni stb.) S ha a lelőhelyeket nem is kívánták egy szélesebb körnek szánt kiadványban megadni, mindenesetre meg kellett volna jelölni a Szentpétery—Borsa-féle Regesta regum .. . vonatkozó számát, amely az Árpád-kori királyi okleveleknek mintegy törzsszáma, és minden további adatot helyettesít. (A kiadványt csak a 298. I. említi a komári hospesek kiváltságlevele kapcsán.) Az Árpád-kortól az Anjou-kor felé haladva meg kell állnunk az 1298-i decretum szövegénél. A kötet összeállítói láthatóan nem fogadják el Szilágyi Lorándnak az ELTE Annaleseinek I. történelmi kötetében (1957) kifejtett álláspontját, miszerint a szöveg második részét 1312 — 15 közé kell datálni. Helyesen utalnak arra, hogy a kérdés másfél évszázada vitás (98. 1. 11. jegyzet). Abban azonban még az Árpád-korra való keltezés esetén sem kellett volna követniük Kovachichot, hogy a — mondjuk — ismeretlen korú decretumot a kétségtelenül 1298-i szöveg után folyamatosan számozzák. A 43. cikk után ugyanis szabályszerű conclusio következik, melyet Kovachich 44. cikk gyanánt közölt. Á záradék után nem jöhetnek további cikkek; a folyamatos eikkszámozás akaratlanul is megtéveszti az olvasót. Mint másutt kifejtettük (Fii. Közi. 4, 1958, 190. 1.), a második rész egy ma már ismeretlen formuláskönyv közvetítésévél jutott be I. Ulászló 1440-i decretumába, ezt a „notandum est" fordulatok tanúsítják; már csak ezért sem lehet egy decretum kiegészítő része. Az 1298-i decretum után következő cikkek szövegével kapcsolatban az egyébként igen sikerült fordításba becsúszott zavarról is említést kell tennünk. A szavatosságról szóló (itt 68.) cikkben ezt olvassuk: „Továbbá, ha egy nemes birtokát ... másnak eladta, és őt igazi utódjának rendjén felvállalta ..." (103. 1.). Nem értjük, hogyan került a nyelvileg is rossz második mondat a szavatosságot kifejező, teljesen világos eredeti szöveg helyébe: „ ... et ipsum in facto huius possessionis expedire assumpsisset . . ." A törvényhozás korai emlékeihez fűzött bevezető részek és jegyzetek tökéletesen megfelelnek a kiadvány céljának: tömörek és világosak, néha hosszas fejtegetést kívánó fogalmakat néhány sorban, klasszikus rövidséggel világítanak meg (pl. az egyházi bíráskodást, a hiteles helyek intézményét, 76— 77. í.). E jegyzetek hibái is a tömörségre való törekvésből származnak. Ügy érezzük, meg kellene magyarázni, miért ér István I. 32. fejezetében 16 tinó 40 solidust, mit jelent László I. 21. fejezetében a szerzetesek meghatározott tüuliis-та, való felszentelése, mi a neve a Kálmán 35. fejezetében említett adónak, vagyis a „szabadok dénárainak", mely az Aranybulla 3. cikkében amúgyis előfordul (23, 41, 52. 1.). Túlságosan lakonikus a királyi servienseknek az a meghatározása, hogy „az úri osztály alsóbb rétege", vagy az esküé oly módon, hogy „a perbeli bizonyítás egyik mód ja volt" (68, 74. 1.), amikor alább, a 89. lapon helyes megjegyzést találunk az eskütársakról. Az 1290 : 5. cikk szövegében „négy választott nemes" a fordítás, ugyanott az 5. jegyzetben „pontosabban: négy megbízott (kijelölt) nemes" olvasható; az