Századok – 1966

Krónika - Beszámoló Serfőző Lajos kanditátusi disszertációjának vitájáról (Glatz Ferenc) 1453

1454 KRÓNIKA л kormánypárt egységességében, az ellenzéki blokkon belüli politikai ellentétekben, az SzDP-nek a néptömegektől való elszigeteltségében látja. Kitér az ellenforradalmi korszak parlamentarizmusának jellemzésére is: „Bár formális ismérvek alapján a polgári demokráciák parlamentjéhez hasonlatos, lényegileg azonban a fasiszta típusú államnak tömegek szavazataival létrejövő, de a tömegektől mégis mélységes antidemokratizmussal elválasztott »törvényhozási« rendszereivel rokon alakulatról volt itt szó. Nem egyszerűen a diktatúra szemérmetlensógét elfedő »fügelalevél« azonban ez a parlament, hanem sajátos formáció, amiben a magyar uralkodó osztályok legreakciósabb elemeinek diktatúrája, az adott történelmi ós társadalmi viszonyok által maghatározott sajátos magyar fasizmus megtalálta legmegfelelőbb kifejezési formáját." Ezután rátér annak ismertetésére, miként használta fel a párt parlamenti frakciója a fővárosi törvényhatósági választásokat a parlamentbe történő visszatérésre, s elemzi a frankhamisítással kapcsolatos szociáldemokrata álláspontot, a parlamenti harcban ekkor alkalmazott taktikáját, s eredménytelenségének okait. Végül összehasonlítást tesz az 1922-es választások ós az SzDP-t váratlanul ért 1926-os választások között, s megállapítja, hogy a kapott szavazatok számának csökkenése az időközben végbement társadalmi, politikai folyamatok eredménye: az uralkodó osztályok ellentétei enyhültek, a „középosztályok" lényegében behódoltak a hivatalos kormánypolitikának, a kulákság szintén támogatta a kormányt, a kispolgárság — melynek egy része 1922-ben még az SzDP-re szavazott — a „rend" pártjára állott, a dolgozó tömegeken pedig — beleértve a munkásság jelentős részét is — a közömbösség jelei mutatkoztak. Az SzDP nem használta ki a korszakban adódó lehetőségeket; a vizsgált időszakban a legális munkásmozgalom szerepe fokozatosan csökkent. Bekerülés^ a parlamentbe jelentős eseménye a magyar munkásmozgalom történetének, de a párton belül azzal a negatívummal járt, hogy a parlamenti taktikázás a vezetés fő harci módszerévé vált, a párt vezetése pedig alárendelődött a parlamenti frakciónak. Szakács Kálmán kandidátus opponensi véleményében elmondotta, hogy a disszertáció a címében jelzettnél jóval szélesebb körben elemzi az 1922 — 26 közötti Magyarország politikai és pártviszonyait; az SzDP parlamenti tevékenységét az ellenforradalmi rendszer politikai és gazdasági konszolidációjának legfontosabb kérdéseivel összefüggésben veszi vizsgálat alá. Egyetértését fejezte ki az értekezésnek az SzDP vezetését illető bírálatával kapcsolatban: bizonyítottnak látta, hogy a pártvezetőség sem a szükséges eszmei szilárdsággal, sem morális állhatatossággal nem rendelkezett, s nem ismerte fel a szocialista ós a demokratikus feladatok közötti összefüggéseket. Helyesnek tartotta a párt és a bethleni politika viszonyának bemutatását, a miniszterelnök személye iránti illúziók határozott elítélését. Következetlen volt a vezetés az ellenzéki pártszövetséggel kapcsolatosan vitt politikájában is: a kezdeményezést átengedte a liberális, polgári ellenzéknek, nem volt képes e szövetséget a helyzetnek megfelelően értékelni, s e szövetség kedvéért lemondott a dolgozó tömegekkel, elsősorban a parasztsággal való összefogásról. Noha a dolgozat egészében jól illeszti bele az SzDP-t a rendszer politikai életébe, helyesen értékeli ott játszott szerepét, mégis — bizonyos egyoldalúsággal — a párt tevékenységének inkább negatívumait hangsúlyozza, s nem kerít sort pozitívumainak kiemelésére. A pártvezetés tevékenységének értékelésével kapcsolatban pedig kifejtette, hogy a hibák objektív körülményeit és forrásait nem lehet csak a politikai vezetők agyában ós tevékenységében keresni — bár szerepüket jelentősnek kell tartani —, hanem az objektív történelmi körülményekben, a munkásosztály szervezeti és politikai érettségének adott fokában is. Erre nem azért van szükségünk, hogy a történteket mentegessük, hanem hogy helyükre tegyük és teljességükben, reális összefüggéseikben mutassuk be. Másik alapvető kifogása az volt, hogy a dolgozat nem tesz kísérletet az SzDP elméleti koncepciójának, politikai felfogásának összefüggő felvázolására. Ez akkor is szükséges lett volna, ha elfogadjuk Serfőző azon helytálló véleményét, hogy a párt vezetése a mindenkori taktikai lépésekhez gyártott elméletet. így nem látható az a koncepcióbeli változás sem, amely 1924—1925-ben következett be a párt politikájában. E politika bírálatánál kifogásolta, hogy noha helyesen értékeli a jobboldali pártvezetés parlamenti taktikáját, nem megy túl a negatív tevékenység kritikai elmarasztalásán. Annak felismerését, hogy „Bethlen nem váltja be ígéreteit, sőt az ellenforradalom felszámolásának útjában ő a legfőbb akadály" (205. 1.), véleménye szerint nem lehet 1923 őszére tenni; erre a felismerésre csak 1924 elejétől kezdődően kerül sor, amikor világossá válik, hogy az az elképzelés, mely szerint a külpolitikai hatás a rendszer demokratizálása irányában hat majd, kudarcot vall. E folyamat kibontakozásában, az élesebb kritikai hangvétel kialakulásában szerepet játszik még természetesen a szakadás veszélyét előrevetítő baloldali irányzat megélénkülése ós a szanálási krízis. A Serfőző által is említett