Századok – 1966

Történeti irodalom - Csizmadia Andor: A magyar választási módszer 1848–1849-ben (Ism. Vörös Károly) 1352

1353 TÖRTÉNETI IIÎ.ODALOM (pl. ti földkérdés vagy a szőlődézsma problémái) képest még csekélynek is alig mondható figyelmát fordítottak a magyar polgári forradalom, történelmünkben a népképviselet elvére először ekkor alapított választójogának és az ennek alapján 1848 — 1849-ben lebonyolított, országgyűlési képviselőválasztásoknak feldolgozására és ismertetésére. Pedig abban a nagy, sok szálból összefűződő társadalmi-gazdasági-politikai változásban, melyet a feudális viszonyok forradalmi felszámolása jelentett, a jobbágyot és földjét szabaddá tevő, a nemesség földbirtoklási monopóliumát megszüntető törvények mellett a maga területén semmivel sem volt kisebb jelentőségű a választójog új rendje sem: a nemesség politikai monopóliumának megszüntetése ós a politikai véleménynyilvánítás jogának kiterjesztése a társadalom korábban hallgatásra kényszerített szélesebb rétegeire. S ha a problémák megoldását e téren is erősen befolyásolták 1848 — 49 polgárosodó birtokos-nemesi vezetőrótegének korlátai: a népképviselet első elvi kinyilatkoztatásának jelentőségén túl nem hallgathatjuk el a gyakorlati megoldás viszonylag demokratikus voltát sem: hiszen 1848 után évtizedeknek kellett eltelniök, míg a magyar választójog időközben még inkább összébb is zárt kapui csak némileg is tágasabbra nyiltak annál, amennyire 1848 törvényei őket kitárták. Éppen ezért örömmel üdvözölhetjük Csizmadia Andornak, az 1848 — 49. évi népképviseleti országgyűlés irományai egyik kiadójának a magyar polgári forradalom választási rendszerét bemutató és feldolgozó (kéziratban már az országgyűlési irományok publikálásánál is készen állt) tanulmányát. A kötet első részében szerző a népképviselet szerepét ismerteti a polgári államban, majd bemutatja a népképviselet megteremtéséért a reformkorban folytatott hosszú és szívós harcot. Második részében ismerteti és elemzi 1848—49 választási törvényeit, a választások megszervezését, majd néhány jellegzetes választási küzdelmet mutat be (Petőfi, Arany, Táncsics, a Madarászok, Kossuth stb. mandátumának történetét), s röviden összefoglalja a választások eredményeit s társadalmi és politikai tanulságaikat: ez — mint még visszatérünk rá — а kötet elvi értékelésében legfigyelemreméltóbb fejezete. A harmadik részben a mandátumigazolások ós a választási bíráskodás gyakorlatát vizsgálja: itt egyes, különféle okokból megtámadott választások igazolását ismerteti, ebből rekonstruálva az igazolási eljárás részletesen sehol le nem rögzített gyakorlatát. Végül röviden az összeférhetetlenség kérdésével foglalkozik. A kötetet a képviselők neveit ós személyi adatait (születési és halálozási év, foglalkozás, választókerület) közlő, jól használható összeállítás, a vonatkozó jogszabályok szövege és egy, a választójogosultak törvényliatóságonkénti számát а népességszámmal összevetve kimutató, sajnos nem teljes (így például Erdély egészében hiányzik belőle) egykorú összeírás közlése zárja le: eszerint választójogosultsággal a lakosságnak városokban 6,6, megyékben 6,8 %-a rendelkezett csupán (ezt azonban maga a szerző is kb. 10%-ra emeli, helyesen utalva arra, hogy az. idézett forrás, csonkasága mellett, csupán az összeírtakat tartalmazza, kiknél azonban a jogosultak száma jelentősen több lehetett). Mint tartalmának e vázlatos ismertetése is mutatja, Csizmadia munkája az 1848 — 49-ben kialakított és alkalmazott választási rendszer minden lényeges kérdését feldolgozza, ós azokat általában helyesen értékelve mutatja be. Mindenképpen elmondandónak tartott megjegyzéseink így csak a feldolgozás határain már kívülálló, а téma egésze megragadásának mikéntjére vonatkozó problémákat érinthetnek. Mindenekelőtt rá kell mutatnunk arra, hogy az 1848-ban bevezetett népképviseleti elv nem korlátozódott egyedül az országgyűlési képviselőválasztásokra, hanem a törvényalkotásban ennél jóval szélesebb körben érvényesült. Pillanatnyilag legnagyobb jelentősége az országgyűlés megalkotásánál lóvén, a törvények természetesen ezt szabályozták legrészletesebben (V. te.), — ám ugyanezeket az elveket látjuk érvényesülni а XVI. tc.-ben, (ahol ,,a megyei hatóság ideiglenes gyakorlásáról" szólva rögzítik le „a népképviselet alapján rendezés" elvót — ha annak gyakorlatát egyelőre még csak felemásan és felületesen szabályozzák is), — gyakorlatilag egészen részletesen kidolgozva (bár itt elvileg kifejezetten nem deklarálva) pedig а XXIII. te.-ben („A szabad királyi városokról"), — és az itt követett gyakorlat átvételét a rendezett tanácsú városokra is elrendelő XXIV. tc.-ben („A községi választásokra nézve") is. Hogy mindezek a kérdések a népképviselettel szorosan összefüggenek, azt szerző maga sem tagadhatja: lúszen munkájának „Küzdelem a népképviselet megteremtéséért Magyarországon" c. tanulságos bevezető fejezete 35 oldalból 30-on a városi képviselet rendezése körüli reformkori harcokat ismerteti, ennek nyomán vezetve el az olvasót a népképviseleti alap szükségességének már a pesti forradalmi hírek utáni deklarálásáig. Ezek után a kép indokolatlan szűkítésének érezzük a kötetben a tárgyalásnak csupán az országgyűlési választójog átalakítására vonatkozó korlátozását (szerző az ennél többet igórő „Törvény a népképviseleti választásokról" cím alatt is csupán az V. tc.-t ismerteti), és a megyei és városi választásoknak csupán néhány soros_