Századok – 1966

Történeti irodalom - Low; Alfred D.: The Soviet Hungarian Republic and the Paris Peace Conference (Ism. L. Nagy Zsuzsa) 1342

1343 TÖRTÉNETI IIÎ.ODALOM elsősorban azokat emeli ki, amelyek a Nyugatban, az antantban való csalódást s a keleti orientáció szükségességét hangsúlyozzák. Low e korszakot s ennek problémáit mint a nacionalizmusok harcát vizsgálja. A csehszlovák, román követelésekben éppen úgy csak nacionalizmust lát, mint ahogyan a magyar októberi forradalmat, de móginkább a Tanácsköztársaságot, elsősorban a magyar nacionalizmus megnyilvánulásának fogja fel. Nem tesz különbséget a nemzetiségek jogos önállósulási törekvései és a burzsoá kormányok hódító tervei között, noha a dualista magyar nemzetiségi politikát hosszan és erőteljesen bírálja; s csak nacionalizmust lát akkor is, amikor a Tanácsköztársaság a forradalom továbbterjesztéséért és a nemzeti létért harcolt. A tanulmány számos helyen, hosszan foglalkozik nacionalizmus és szocializmus viszonyával, s felfogása lényegében az, hogy a Tanácsköztársaság a magyar nacionalizmus és társadalmi radikalizmus sajátos egyesülése volt, amely szintén nacionalizmusok ellen harcolt. Mégis több esetben utal a belső társadalmi tényezők szerepére, arra is, hogy Kun nem állt a területi integritás alapján (54. 1.), s egy helyen arra a megállapításra jut, hogy a Tanácsköztársaság „győzelme elsősorban a növekvő és megoldatlan belső harcok eredménye volt" (68. 1.). Kétségtelen, hogy Low továbblépett a nyugati irodalom ismert megállapításainál, amikor bizonytalanul bár, de bekapcsolta a forradalom megítélésébe a társadalmi erőket. Az összképet azonban nem ez határozza meg. E kérdésben szerző és a hazai marxista történészek felfogása lényegesen különbözik egymástól, s ez oly közismert, hogy részletes kifejtése nem is szükséges. A fenti koncepció ellenére — amely nem csak a Tanácsköztársaság esetében vitatandó — Low a tények feltárására ós szolid előadására törekszik. Új, ismeretlen megnyilatkozásokat közöl a Tanácsköztársaság visszhangjáról, kiemeli annak hatását a békekonferenciára, ezzel magyarázva a négyek és ötök tanácsának megalakulását is. Rámutat, hogy a forradalmi Magyarország nem szegte meg a fegyverszünetet, nem támadott, viszont március közepétől minden kormány arra törekedett, hogy a bolsevizmus elleni harc ürügyén saját érdekeit megvalósítsa. Önálló fejezet tárgyalja Smuts budapesti küldetését, hangsúlyozva, hogy a konferencia semmiképpen sem akart területi kérdésekről tárgyalni a Kormányzótanáccsal, s hogy Smuts megbízatása inkább szükségmegoldás, semmint egy általános politika következménye volt (50. 1.). Cnobloch jelentéseivel egészítve ki az ismert forrásokat, ismerteti az utat, amelyet maga is a Tanácsköztársaság sikerének tekint. Megítélése szerint, ha a Kormányzótanács elfogadja Smuts feltételeit, a Tanácsköztársaság, éppen a nacionalizmus miatt, azt nem élhette volna túl. Érdekes ós szinte egyedülálló álláspontot képvisel Low az intervenció megindításával kapcsolatban. Többször is visszatérve e kérdésre, azt hangsúlyozza, hogy nemcsak az angolszászok, de a francia katonai vezetők sem támogatták a román akciót. Ugyanis, mondja, erre egyáltalán nem volt szükség, mert a román kormány oly megingathatatlanul ragaszkodott Erdély birtoklásához, hogy e cél megvalósításához semmiféle bátorításra nem volt szüksége (50. 1.). A májusi válság kapcsán Low rámutat, hogy a megoldás a szervezett munkásoktól jött, akik kiálltak a további harc mellett. Noha a könyv még utalásokban is alig foglalkozik a Kormányzótanács, a Tanácsköztársaság és a tömegek viszonyával, ezekből úgy tűnik, hogy megállapításai pozitív értelemben térnek el a memoárok, korábbi irodalom ismert fejtegetéseitől. Az a tény, hogy a békekonferencia felszólította Romániát a csapatok megállítására, Lowt is erősen foglalkoztatja. Magyarázata szerint a nagyhatalmak -Д tekintettel „a világ elítélő közvéleményére is" — nem akarták diszkreditálni magukat a Tanácsköztársaság megdöntésével, ezt szerették volna belső magyar erőkre bízni; de fontosnak tartja azt is, hogy különösen Románia vonatkozásában, aggályok merültek fel a területi követelések jogosságát illetően. Új oldalról világítja meg a munka a konferencia június 13-i jegyzékét, idézve azokat a román megnyilatkozásokat, melyek szerint a békekonferencia „bolsevista befolyás" alá került (65. s köv. 1.). Low úgy látja, hogy a „nagyok" 1919 márciusában sokkal szigorúbb követelésekkel léptek fel Magyarországgal szemben, mint akár júniusban, akár a trianoni szerződésben (73. 1.). E fejezetben hosszan ismerteti Kun megnyilatkozásait a Tanácsköztársaság külpolitikai elveiről, a nagyhatalmak jegyzékeiről. A júliusi események ismertetése kapcsán megállapítja, hogy a békekonferencia nem kényszerítette Romániát határozatának végrehajtására, viszont hozzálátott a közvetlen intervenció megvalósításához. A kedvezőtlen fordulatot — más tényezők mellett — azzal is magyarázza, hogy a Tanácsköztársaság előkészületeket tett a tiszai offenzívára.