Századok – 1966

Történeti irodalom - Sapiro; A. L.: Russzkaja isztoriografija v period imperializma (Ism. Menyhárt Lajos) 1333

1334 TÖRTÉNETI IIÎ.ODALOM rozták meg. P. N. Miljukov hibás nézeteinek sora még azzal is bővíthető, hogy Oroszország elmaradottságát, fejletlenségét a kis népsűrűséggel magyarázza. A XX. század első évtizedében a nemesség és a burzsoázia egyik politikai törekvése, hogy a helyi közigazgatásban tényleges pozíciókat szerezzen meg. Sapiro e törekvés indoklásaként, alátámasztásaként értékeli azt a tényt, hogy a történészek igen sokat foglalkoznak a helyi önkormányzat történetével. Ezzel kapcsolatban M. M. Bogoszlavszkij: „Nagy Péter közigazgatási reformja", „Vidéki önkormányzat Észak-Oroszországban a XVII. században" című munkáit elemzi. Ezek legnagyobb szemléleti hiányossága: I. Péter uralkodását úgy értékelik, hogy akkor Európában az volt a divatos kormányzási forma, és I. Péter csak a divatot (szokást) követte. A birodalmi fejlődós által nyújtott belső feltételeket figyelmen kívül hagyják. A. A. Kizevetter szintén foglalkozik a városi fejlődéssel „A »poszad« társadalma a XVIII. században" és „II. Katalin városi rendelete" c. munkáiban. Kizevetternek ós követőinek munkáiból még az a politikai törekvés is kielemezhető, hogy az alkotmányos monarchiát tartják ideálisnak. Ezt igazolja például „I. Miklós császár mint alkotmányos monarcha" c. műve. Az 1861-es reformokat is a cár és a liberális „társadalmi öntudat" együttműködése eredményeként állítja be. Sz. F. Platonov és M. A. Djakonov munkásságát vizsgálva legnagyobb érdemükként forráspublikáló tevékenységüket emeli ki Sapiro. Elsősorban a XV — XVII. századi orosz történelemre vonatkozó anyagot tettek közzé. IV. Ivánnal és a Bolotnyikov-felkeléssel kapcsolatos munkáikban látják a különböző társadalmi csoportok összeütközését, viszont az érdekellentétek gazdasági alapját figyelmen kívül hagyják. Mindezeknek a történészeknek szemlélete az imperializmus előtti kor történetírásának hatása alatt áll, annak ismétlése, munkásságuk legnagyobb értéke a nagy forráspublikáció és feldolgozás. A századforduló polgári történetírásának egyik jellegzetes irányzata az ún. ökonomista materializmus. Az irányzathoz tartozók a történelmi fejlődésben a gazdasági tényezők szerepót mechanikusan értelmezték ós túlhangsúlyozták. A társadalmi erők, az osztályharc szerepét lebecsülik. Ezen irányzat követői Oroszországban magukat legális marxistáknak nevezték. A narodnyikok parasztszocializmusának ellenzőiként vallják magukat marxistának, de proletárszocializmus helyett burzsoá liberális demokráciát akarnak. A legális marxisták legjelentősebb képviselője P. B. Sztruve. „Kritikai észrevétele K Oroszország gazdasági fejlődésének kérdéséhez" c. munkájában a cserét emeli ki mint történelmi haladás fő mozgatóját. A történelem menetét úgy ábrázolja, mint a naturála gazdálkodásról az árutermelő (csere-) gazdálkodásra való áttérés folyamatát. A történelmi fejlődós rugóját nem az osztályharcban látja; szerinte az uralkodó osztály mindig meglátja a fejlődés tendenciáját és reformokkal segíti elő annak érvényesülését. Példaként I. Póter reformjait, valamint az 1861-et követő reformokat említi. A néptömegek szerepót is helytelenül értékeli : a tömegmozgalmakat a fejlődés gátjaként mutatja be. Ugyanehhez az irányzathoz sorolható M. I. Tugan-Baranovszkij és tanítványainak történetfelfogása is. Nagy érdemük, hogy Oroszország gazdaságtörténetével kapcsolatban jelentős anyagot dolgoztak fel. Tugan-Baranovszkij 1899-ben megjelent „Oroszország gyáripara a múltban és most" c. művében I. Póter reformjait úgy értékeli, hogy azok a gazdasági fejlődés jellegét mélyrehatóan megváltoztatták. Szerinte I. Póter előtt Oroszországban csak kereskedelmi kapitalizmus volt; I. Péter reformjai tették lehetővé az ipari kapitalizmus kialakulását. Sapiro ellenérvként az I. Pétert megelőző idők nagy manufaktúráit sorakoztatja fel. A háziipar és a nagyipar viszonyát is sajátosan fogja fel Tugan-Baranovszkij. Oroszországban szerinte a nagyiparból fejlődött ki a háziipar, azt viszont az állam hozta létre a különböző társadalmi csoportok érdekeinek ellenére. Ezzel megint az osztályok feletti állam gondolatához jutottunk. Az állam szerepéről hasonló Pavlov-Szilvanszkij véleménye is, aki először említi a feudalizmust önálló nagy történeti egységként. A feudális rend ismertető jegyeit azonban helytelenül látja (széttagoltság, hűbéri kapcsolat), így a feudális anarchia korára szűkíti a feudalizmust. Ennek megfelelően Oroszországban a feudális viszonyok uralma nem a IX—XIX. század közé esik, hanem a XI — XVI. század közötti időkre. A. Je. Presznyakov munkásságát a szerző úgy órtókeli, hogy az elsősorban kritikai és nem konstruktív. Az 1917 után is tevékenykedő történész műveiben bírálja az imperializmus korának történészeit. A kor uralkodó nézetei (pl. az államról) azonban nála is jelentkeznek. Érdeme viszont, hogy a feudális viszonyok jelentőségét az orosz történelem menetében helyesen értékeh. A kijevi Oroszországot, szemben a nagyorosz és ukrán nacionalista nézetekkel, úgy tekinti, mint valamennyi keleti szláv nép birodalmát. A. A. Salimatovot mint az orosz forráskritika atyját mutatja be a szerző. Bár történetszemlélete hibás nézeteken alapul, a források publikálásában, kritikájában ós