Századok – 1966

Történeti irodalom - Két könyv Zrínyi Miklósról (Ism. Makkai László) 1310

1312 TÖRTÉNETI IIÎ.ODALOM magatartása a török háborúban a legelszántabb Habsburg-párti főpapokat és főrendeket is ellenzékbe kényszerítitte, a zömében piotistáns köznemesség pedig a íelekezfti békét, nemzeti összeíogást hirdető Zrínyit tekintette vezérének. A horvát paiasztíelkelés Eoián a nép érdekeiért kiálló, majd a parasztság katonai erejével egyre inkább száiroló Zrínyi a magyar társadalom minden rétegét egyesítő H absbui g-ellenc s szabadságharc zászlóját tűzte volna ki, ha a kursaneci véletlen ezt meg nem akadályozza. Klaniczay Tibornak nem kellett erőszakot elkövetnie forrásain ahhoz, hogy Zrínyi pályájának ezt a jellemzését megalkothassa. Koncepciójának minden saikalatos pontját idézetek tömegével bizonyítja, s az idézetek nemcsak hitelesek, hanem egyértelműek is. Semmi okunk sincs kételkedni abban, hogy ezek a gondolatok valótan Zrínyiéi és kortársaiéi, és mégsem lehet megszabadulni attól az érzéstől, hogy ez a hibátlan belső logikájú konstrukció nem fejezi ki az egész történeti valóságot. Mindenekelőtt ellentmondásban van a szerzőnek azzal a megállapításával, hogy a magyar baiokk társadalmi-politikai talaja a Habsburgok és a magyar feudálisok alapvető érdekazonossága, amely minden ellentét fölé kerekedik, s ezért az egész korszakban „az idegen abszolutizmus és a magyar rendi hatalom szövetségének felbomlására nem is kerülhetett sor" (A magyar irodalom története, II. köt. 310. 1.). Márpedig Zrínyi politikája, ahogyan azt Klaniczay ábrázolja, nem az alapvető érdekazonosságból, hanem a másodlagos ellentétekből indul ki, s ezéit felmerül a kérdés, hogy a szerző nem túlságosan egyéitelműnek látja-e Zrínyi gondolkozását, nem engedve benne teret az ellentétek mellett az érdekazonosságnak, vagy ha Zrínyi valóban egyértelműen Habsburg-ellenes álláspontot foglalt el, vajon nem kell-e politikai realizmusát több kritikával illetni, mint azt Klaniczay tette. Vajon nem ez; esetben is egy tipikus „barokk" jelenséggel állunk szemben: illúziókkal, amelyek „elmossák a valóság ós a csoda közötti határvonalat"? Mielőtt ezekre a kérdésekre feleletet próbálnánk keresni, nézzük meg, mit mond ebben a vonatkozásban a másik Zrínyi-könyv. II Perjés Géza a korszak gazdasági, társadalmi és katonai viszonyaiból indul ki, hogy azokból, mint feltételekből magyarázza Zrínyi életművét. Fővonalakban taitott, de igen tanulságos áttekintést ad a termelő erők kezdetleges állapotáról, a parasztság létbizonytalanságáról, éhínségekről, járványokról, az abszolutizmusnak csak küszöbóig jutott központi kormányzat ós a rendi igazgatás egymást bénító zűrzavaráról, mindarról, ami megakadályozta, hogy a török kiverésére elegendő katonai erőt vethessenek be. Perjés Géza szerint nem az a kérdés, hogy a Habsburgok akarták-e vagy sem Magyarországot felszabadítani, mert egyszerűen nem lettek volna erre képesek a XVII. század közepén. A török birodalom ekkor még jóval nagyobb katonai potenciállal rendelkezett a Habsburg-országokónál, s bár ezt a földrajzi távolság miatt Magyaiországon nem tudta teljesen kifejteni, hódításainak megtartására, sőt kiterjesztésére is elég ereje volt. A XVII. század derekára a két hatalom között bizonyos egyensúlyi helyzet jött létre, melyet egyiküknek sem állt érdekében megbontani, innen a két fél egyetértő békevágya. A valóságban mégis állandó háború folyt a kormányok akarata ellenére, mert nem tudván rendszeresen ellátni a végbelieket, azok rászorultak a zsákmányra. A szinte mindennapos összecsapásokat, melyeknek a parasztság adta meg az árát, már azzal a tudattal tiltották Bécsben és Konstantinápolyban egyaránt, hogy a tilalomnak nem lesz, nem is lehet íoganatja, legfeljebb a háborút előidéző nagyobb incidenseket próbálták akadályozni. A határvédelem katonai összetételének, taktikájának, eseményeinek kitűnő ismertetése után a szerző ebből a környezetből próbálja megérteni Zrínyi katonai és politikai gondolkozását: az álbéke létbizonytalanságot jelentő állapotát megszüntetve, döntő háborút kell vívni a török ellen, ha lehet, a Habsburgok segítségével, ha nem (mint ezt az ötvenes években felismerte), akkor az erdélyi fejedelemséggel egyesülve, a független magyar állam erejével. Amilyen bőven és kitűnően ismerteti Perjés Géza Zrínyit a katonát és katonai írót, a katonai szakirodalom átmeneti elsorvadásának e korszakában egyedül jelentős Montecuccoli mellé állítva őt, mint méltó társat és vetélytársat, olyan szűkszavúan beszél politikájáról. Ahogyan az író Zrínyit jellemezve lényegileg Klaniczayt követi, úgy egyetért vele abban is, hogy Zrínyi az abszolutizmus politikai elméletének hazai úttörője. Tartózkodik azonban attól, hogy belemenjen Zrínyi abszolutista koncepciójának fejtegetésébe, amint éppen csak érinti Zrínyi és a nemesség politikai szövetségét is. Az olvasónak az a benyomása támad, hogy a szerző nem osztja teljesen az általa is képviselt véleményt, valójában nem is hisz benne, de nem tudván, vagy nem akarván mást állítani helyébe, átsiklik fölötte. A nemességről, melynek jellemvonásai közül a