Századok – 1966
Tanulmányok - Jemnitz János: A Német Szociáldemokrata Párt erfurti programmjának megszületéséhez 1168
1198 JEMNITZ JÁNOS 4 A párt kialakított taktikájának védelmében Bebel nemcsak „balfelé" harcolt az erfurti kongresszuson. Vollmar beszédei és javaslatai ugyanis — jelezte — ellenkező irányban ugyancsak a párt egész létét, fennmaradását fenyegették. Vollmar tévedése az adott helyzet hibás értékeléséből származott. Vollmar a Caprivi-kormányról feltételezte, hogy Bismarck bukásából, a szociáldemokrácia megerősödéséből levonja a következtetéseket és kész szociálpolitikai reformok meghozatalára. Ebben az esetben pedig a pártnak jóindulatot kell tanúsítani a kormányzat iránt. Mindezt a gyakorlati politikát elméletileg is alátámasztotta azzal a tétellel, hogy a pártnak a közvetlen célkitűzésekre kell koncentrálnia erejét, nem pedig a távolabbi célokra. Bebel ezt a felfogást a legélesebben támadta, minthogy az elválasztotta a párt mindennapos küzdelmét távolabbi, végső célkitűzéseitől. Márpedig, ha ezt a múltban elfogadták volna, akkor a párt nem tudott volna ellenállni a Kivételes Törvény hihetetlen nyomásának, sohasem lett volna nagy tömegpárttá — hiszen nem lett volna jövője.116 Bebel utalt arra, hogy a kormány reformtervei mennyire elégtelenek, hogy a szociáldemokrata javaslatokat rendre miként utasították vissza, hogy a párt mennyire önmagában áll, s az uralkodó osztályok mennyire szeretnék tönkretenni. Később, mikor Vollmar felszólalásában igyekezett elmosni a szemléleti különbséget, ami beszédei és a pártvezetés irányvonala között megmutatkozott,117 Bebel másodszor is kitért Vollmar felfogására, még erősebben hangsúlyozta annak rendkívül vészes potenciális következményeit. Amellett, hogy ismét aláhúzta a közvetlen és távolabbi célkitűzések szerves összefüggését, Bebel ezúttal azt is taglalta, hogy noha tudják: a nagy harcra nem kerül még maholnap sor, de azt mégsem utalhatják a távoljövőbe, ő igenis bízik a tömegek forradalmiságában, a harc üteme felgyorsulhat, s akkor nekik is hathatósabb eszközök után kell nézniük. Vollmar nézőpontja amúgyis alaposan eltorzul, nem bízik a tömegek forradalmiságában, de rendkívül sokat vár a kormánykörök reformszándékaitól — ami végeredményben az önálló szociáldemokrata mozgalom felszívódására vezethet.118 ták, hogy szavaikat félreértették, részint azt bizonygatták, hogy ők nem kívánták a párt vezetőit személyükben támadni, csak a párt taktikáját óhajtották megváltoztatni. Werner részletkérdésekbe bonyolódott, s a pártszervezetek autonómiája, a „szabad vita" biztosítása mellett kardoskodott (uo. 97., 144., 149. 1.). A párttaktika kérdésében Werner kijelentette, hogy 1890 februárja óta nagyobb értéket lát ebben, de óv mindenféle túlbecsüléstől (uo. 221. 1.). Widberger pedig az említett 1869. évi Liebknecht állásfoglalást idézte fel, állította szembe a párt új taktikájával, jelezvén, hogy a forradalmi szocialisták a parlamentben nem láthatnak mást, mint agitációs eszközt. Ugyanakkor Widberger mégis elismerte a szociálpolitikai reformok támogatásának szükségességét, csakhogy ezeket nem tekintette elég merészeknek. Végül ismét hitet tett amellett, hogy nem kell a nagyobb tömegek öntudatraóbredésót megvárni, a forradalmi elit képes az óhajtott reformok kierőszakolására. Widberger közös nevezőre hozta Vollmar ós Bebel nézeteit, mindkettőjüket reformistának ós „optimistának" vagyis megalapozatlanul hiszékenynek minősítvén (uo. 190—198. 1.). A „baloldaliak" végeredményben, ha hangjukat letompították is, megismételték korábbi programjuk sarkalatos tóteleit: az antiparlamentarizmust csakúgy mint a közeli forradalmat sejtető elképzeléseiket. 116 Uo. 172—176. I. 1,7 Uo. 179—197. 1. — Vollmar a Bebelnek adott válasz mellett bőségesen ólt azzal a lehetőséggel, hogy a „fiatalok"-kal vitatkozott, de tulajdonképpen a párt taktikájának változtatását szorgalmazta. 118 Uo. 270—285. 1.