Századok – 1966
Tanulmányok - Jemnitz János: A Német Szociáldemokrata Párt erfurti programmjának megszületéséhez 1168
1170 JEMNITZ JÁNOS 4 Johann Mostnak és Wilhelm Hasselmannak kizárására, minthogy magatartásuk a rendkívüli időkben a pártot súlyosan veszélyeztette.7 A pártkongresszuson a küldöttek egyúttal egy másik határozatban kimondták, hogy az országos, tartományi és helyi választásokon részt kívánnak venni —• márcsak agitációs okok miatt is. A választásokon viszont — hangsúlyozták — saját jelölteket kell állítani, s nem engedhető meg olyan sajtóanyag, röpcédulák kibocsátása, amelyek ellentmondanának a szocialista elveknek. Az 1881. évi országos választás Bebel és Engels optimizmusát igazolta, akik mindvégig hangoztatták, hogy „szerencsénkre a tömeg jobl, mint a vezetők s egy napon túl fog menni a vezéreken".8 Míg 1877-ben a párt 493 447 szavazatot kapott (az össz-szavazatok 9%-át), addig 1881-ben, három évvel a Kivételes Törvény meghirdetése, a nagymérvű kiutasítások, lapbetiltások után a1 párt megtartotta híveinek háromnegyedét: 311 961 szavazatot kapott (az össz-szavazatok 6,9%-át). Az eredmény riadalmat keltett a kormánykörökben, de a szociáldemokrata párt sem jutott túl a nehézségeken. A párt egyes vezetői elfáradtak, másoknál ismét opportunista jelek mutatkoztak. A szociáldemokrata parlamenti frakció tagjai közül többen elhatárolták magukat a Reiclistagban a párt lapjának, a Sozialdemokratnak forradalmi cikkeitől. A vita így kiújult a pártban, de a párttagság, a küldöttek zöme az 1882 augusztusi zürichi konferencián, majd az 1883. évi koppenhágai pártkongresszuson ismét Bebelnek, a Sozialdemokrat szerkesztőségének adott igazat, megerősítvén a pártvezetőség eddigi harcos, engesztelhetetlen irányvonalát.9 A pártkongresszus tanácskozásai, a többség véleménye és határozatai ugyan rövidebb időre hallgatásra kényszerítették a voluntarista és opportunista nézetek megszólaltatóit, de a mozgalomban ezek előbb-utóbb ismét jelentkeztek. Engels éppen a koppenhágai kongresszus tanulságai kapcsán nézett szembe a rideg valósággal, korholta Liebknechtet, mert az eredményeket megszépítette, de egyúttal óvta Bebelt és Bernsteint, hogy a belső pártvitát egyelőre ne vigyék a szakításig, minthogy a Kivételes Törvény megszabta körülmények közepette ilyen pártszakadás a mozgalom ügyének ártana, s ők, a marxista, forradalmi szocializmus képviselői nem biztos, hogy mindig eljutnának a szélesebb tömegekhez. A végleges tisztázás s esetleg ezzel járó pártszakadás lehetőségével Engels ugyan mindvégig számolt, de remélte, hogy arra csak a legalitás visszaszerzése után kerül sor.10 Noha a pártban ekkor inkább a parlamenti frakciónál tapasztalható opportunizmus jelentett veszélyt, időnként a „baloldaliasság" is zavart okozott. A német párt történetében később a jobbszárnyon helyet foglaló Vollmar ekkor türelmetlen, radikális hangot ütött meg, ami a legális tevékenység értelmét kérdőjelezte meg. Más esetekben a párt tagjainak fáradtságával kellett megküzdeni. Egy időszakban Bebel maga is arra gondolt, hogy visszavonul a 7 August Bebel: Életemből. Bpest. 1922, III. köt. 127 — 128. 1.; Gemkow : i. m. 217— 218. 1. 8 Bebel: i. m. 142. 1. 9 Bebel: i. m. 199. 1.; Dieter Friche: Die deutsehe Arbeiterbewegung. 1869 — 1890. Leipzig. 1964, 160. 1.; H. Gemkow: i. m. 224. 1. 10 Friedrich Engels: Briefe an Bebel. Berlin. 1958. 78—79. 1.; Marx—Engels: Szocsinyenyija. 36. köt. Moszkva. 1964. 30. 1.
