Századok – 1966

Tanulmányok - Molnár János: Fegyveres csoportok 1956-ban; az ellenforradalom „hadserege” 1127

1160 MOLNÁil JÁNOS Jövő, 1. sz. november 3. „A budai egyetemi forradalmi bizottság 1. sz. diszparancsa.") A lap egy másik cikkében a genfi egyezményre hivatkozva tiltakozik az akasztások ellen. (Uo. „Nem tűrjük az önbíráskodást".) Szilágyi József, Nagy Imre titkárságának vezetője arról nyilatkozik, hogy „felfegyverkezett az alvilág egy része is, akik rabolnak, lakásokat fosztogatnak ki. Vannak olyanok is, akik a magyar demokrácia alatt anarchiát értenek, önbíráskodnak, személyi bosszúból ártatlan embereket is meghurcolnak, lincselnek." (Valóság, 4. sz. november 3. „Ne szennyezzük be a forradalom szent zászlaját".) November 4.: Péntek este négy fegyveres Szabó István törzsőrmestertől — annak lakásán — elrabolta azt a pénzt, ami 15 rendőr bajtársnak a fizetése volt. (Valóság, 5. sz. november 4. „Mi történt péntek éjszaka a városban?") — „Mióta a szabadságharcosok fegyverei elhallgattak, egymásután érkeznek a hírek szerkesztőségünkbe rablásokról és betörésekről . . . Néhány helyen a rablók nemzetőrnek adják ki magukat." (Egyetemi Ifjúság, 6. sz. november 4. „Patkányok".) v. A fent közölt idézetek, amelyek a Dudás-féle laptól kezdve az egyetemi hallgatók lapjáig mindenütt megtalálhatók, csupán azt mutatják, hogy október 30-ra ennek a hadseregnek a jellemvonásai teljesen szembeszökővé váltak, és nem lehetett róluk nem beszélni. A különböző lapok természetesen különböző indítékkal beszéltek ezekről a jelenségekről. Közös vonásuk volt az, hogy megkülönböztették a nemzetőrséget, a „hadsereget" általában ezektől a fosztogatóktól, lincselőktől. Ez persze nem volt meggyőző. Tovább folyt azonban a közismert tények ellenére ennek a lincselő és rabló társaságnak a hadsereggé szervezése éppen azokban a napokban, amikor — mivel senki nem lépett fel ellenük fegyveresen — effajta tevékenységük különösen kibontakozott. Ez volt a szükségszerű dolog. A Kis Újságban, az Üj Magyarországban és a Népszavában ilyen jellegű közlemények alig jelentek meg. Ezekben, Németh László és Kéthly Anna nyilatkozatán túl, azért nem találkozunk a fentiekhez hasonló elítélő nyilatkozatokkal, mert a polgári pártok jól tudták, hogy az effajta dolgok hozzátartoznak a leszámoláshoz és az új hadseregnek szüksége van az ilyenfajta erőkre. A revizionisták nem azért léptek fel a szabadságharcosok védelmében, mert személy szerint szövetséget kötöttek ezekkel, hanem mert a „sztálinizmus" elleni harcuk logikája, a polgári álláspontra való átcsúszásuk kérlelhetetlenül idevezetett. Amikor felismerték ezeket a tényeket, mert felismerték, álcázni akarták, hogy objektív szövetségesük ellenszenves arculata nehogy feltűnjék a kommunistáknak, a munkásoknak. Az Igazság november 4-ig — előbb az ifjúság, majd a „Forradalmi Honvédség és Ifjúság" többé-kevésbé revizionista lapja élenjárt a lázadók mentésében. Október 31-én arról ír pl., hogy kedden délelőtt (30-án, a Budapesti Pártbizottság ostroma idején) ,,a város különböző pontjain lövések hallattszottak, sőt tűzharc is kifejlődött", az AVH lőtt a sztálinisták utasítására. (Ebben a számban a Corvin-közi, a Széna téri és a VII. kerületi felkelők parancsnokai felhívják a „hősöket" arra, hogy védjék a forradalom csodálatos tisztaságát.) November 1-én közlik — végig kiemelt szedéssel — „A főkapitány cáfol" címen Kopácsy nyilatkozatát, aki azt mondotta, hogy „nem igaz a célzatosan terjesztett hír, hogy a politikai foglyokkal együtt a közönséges bűnözőket is szabadonbocsátották". Már láttuk, hogy történt ez, és mennyire beismerték már maguk is ennek ellenkezőjét. A Magyar Honvéd november 1-i száma a nemzetőrséget még úgy jelenteti be, ht>gy „mind hősök ők".