Századok – 1966
Krónika - Tudományos ülésszak az Eötvös Lóránd Tudományegyetemen a nemzeti ideológia múltja és jelene témakörből 1966. február 21–22. (Glatz Ferenc–Stier Miklós) 1068
1076 KRÓNIKA múlt elgondolás lenne annak XIX. századi értelmezését (magyaros színezet, stílus, műforma, szemlélet stb.) számonkérni. A XX. század folyamán a nemzeti jelleg mindjobban igyekezett összefonódni az egyetemessel. Ady igényét idézte az előadó, aki azt így fogalmazta meg: ,,Az irodalomban nincs jogcíme anna'í, ami csupán nemzeti, általános emoeri vonások nélkül." A nemzeti jellegnek — hangsúlyozta — ma már tartalmi-szemléleti oldala érvényesül mindenekelőtt, noha ma is sugall, s a jövőben is sugalmazni fog hagyományokban meggyökerezett, tradíciókból eredő esztétikumot is. A nemzeti jelleg nem köthető irodalmi irányzatokhoz sem. „Nem formai-esztétikai kánon, vagy akárcsak a realizmus kötelező eljárásainak is rögzítője, hanem az irodalmi fejlődés által létrehozott stílusok, irányzatok önkéntelen teremtménye, amely az ábrázolt világ élettányeiből, atmoszférájából, sajátszerűségeiből ered." Benne van a modern életérzés éppúgy, mint a hagyományok továbbsugárzó hatása; a ritmusnak, a nyelvnek különleges ízei. Mindez soha nem lehet ellentétes sem a szocialista eszmeiséggel, sem az egyetemes tágasságú mondanivalókkal. „A nemzeti jelleg nem mond annál többet, hogy van a világnak egy része, egy kisebb világ, amelyet jobban ismerünk, amely átélhető közelségben van hozzánk, múltjával, jelenével, embereivel és tájaival, amely szülőföldet és hazát is jelent; nyelvet és emberi közösséget is. Lehetett idő, mikor a nemzeti jelleg az elkülönülést hangsúlyozta — ma a nemzeti jelleget az egyetemes elszíneződött változatának kell tartanunk." Előadása végén Béládi Miklós a „szocialista tartalom — nemzeti forma" definíció értelmezéséről fejtette ki véleményét. E meghatározás nem a tartalom és művészi forma viszonyát hivatott tükrözni — mondotta — , hanem — Szigeti József véleményével egyetértve azt hangsúlyozta, hogy ez — azt jelenti, hogy szocialista eszmeiségű, álláspontú művészet nemzeti keretek között fejlődik. A nemzeti jelleg ma, legjobb megvalósulásaiban társadalmi, osztálytartalmú. Nem különváltan, kinagyítva, hangsúlyozott nemzeti ideológiában nyilvánul meg, nem is hagyományos stílusíormákban, hanem a társadalmi viszonyok életszerű ábrázolásában támad életre. Végezetül pedig hangsúlyozta, hogy új, szocialista irodalmunk nemzeti jellegének kiművelése nem befejezett folyamat, s épp a mai irodalom példái adnak arra bizonyítékot, hogy élvonalbeli alkotók fáradoznak nemzeti jelleg ós szocialista mondanivaló együttlélegeztetésén. Pamlényi Ervin, a Történettudományi Intézet osztályvezetője „Az ellenforradalmi korszak történetírásának nacionalista jellegéhez" című előadásában mindenekelőtt e korszak történetírásának eddigi kritikáját foglalta össze: a nacionalizmus fő vonásaként azt jelölte meg, hogy a nagybirtokos-nagytőkés uralkodó osztály revíziós törekvéseit igazolta. Ide vezethető vissza a honfoglaláskori szlávok történeti szerepének lebecsülése, a középkori magyar nagyhatalom idealizálása, a nem-magyar népek nemzeti ébredésével kapcsolatos ellenszenv, a dualizmuskori nemzetiségi elnyomás eltagadása. Mindez ötvöződött a szocialista rendszer gyűlöletével ebben a történetírásban. Ez a kritika a történetírás lényeges jegyeit ragadta meg; a kutatások előrehaladása következtében azonban már ma van lehetőség e bírálatot kissé differenciáltabbá tenni. A következőkben a 20-as évek történetírása nacionalizmusának tartalmi vizsgálatánál az előadó különbséget tett a megelőző korszakokból továbbélő elemek és az új helyzetben kialakult komponensek között. Részletezve a megfelelő korszakokból továbbélő elemeket, hangsúlyozta, hogy új töltéssel a nacionalizmust a Trianon utáni politika látta el. A 20-as évek elején Klebelsberg Kunó kultuszminiszter ismerte fel, hogy az adott helyzetben a revízió hazai ós külföldi ideológiai előkészítésében, történelmi megalapozásában mennyire fontos a történettudomány szerepe. Néz 'te szerint a közoktatásügyi minisztériumnak kell ellátnia képletesen a honvédelmi minisztérium feladatkörét is. Az előadó bemutatta, hogy a 20-as években hogyan számolták fel a pozitivista történetírás maradványait tükröző folyóiratokat, kiadványsorozatokat, és hogyan szent ;lték az újonnan meginduló munkálatokat tervszerűen a nemzetiségi kérdés proolematikájának. Új vonást jelentett a 20-as évek fejlődésében a nemzeti történet tudatos abszolutizálása, a már a század elején is csak lassan csörgedező egyetemes történeti kutatás szinte teljes elapadása, történetírásunk „hungarocentrizmusa", amely még az egyetemes történeti kutatás számára is azt a szempontot diktálta, hogy minden történeti jelenséget csak magyar szemszögből kell tekinteni ós értékelni. Ezután tért rá az előadás annak vizsgálatára, hogy az ellenforradalmi korszak történetírásában, nacionalizmusában milyen változásokat hozott a német fasizmus megerősödése és hatalomrajutása. A magyar nacionalizmusnak ebben a bonyolult helyzetben egyszerre kellett támadni és védekezni, úgy kellett a németekre támaszkodni revíziós céljainak megvalósítása érdekében, hogy egyúttal védekeznie is kellett a német