Századok – 1966

Folyóiratszemle - Külföldi folyóiratok - 1034

FOLYÓIRATSZEMLE 1049 recenzensek, a következő rész az európai és amerikai kereskedelem XVI—XVIII. százafii történetével foglalkozó munkákat elemzi (1258—1267. 1.), A történelem és a történészek (1281 —1297. 1.) címen pedig módszertani munkákat. — N. MARXISM TODAY 1965. dec. szám. — JAMES KLUGMANN szerkesztői jegyzeteiben (353 — 357. 1.) tér vissza az 1930-as évek problematikájára, amely a folyóiratban hónapok óta ismételten szerepel a vita rovatban. Klugmann A. J. P. Taylor most megjelent munkájának (Oxford History of England. 1914 —1954) megállapításaira utal: a 30-as évek üresjáratot képeztek, illetőleg szomorú emlékeket jelentettek az angolok számára. Végeredményben a munkanélküliség, illetőleg a fasiszta hatalmakat kiengesztelő ún. „appeasement" politika nyomta rá e korszakra bélyegét. Mindehhez azonban hozzáfűzte, hogy egyúttal a növekvő jólét is jellemezte e kort: a hosszabb pihenő, rövidebb munkaidő, magasabb bérek. Klugmann ezt az értékelést kérdőjelezi meg. A növekvő jóléthez ugyanis nem általánosan és nem egyenlő mértékben jutottak az angolok. Egyes szakmák krónikus válsága miatt nemhogy a jólét fokozódásáról, hanem állandó nélkülözésről és válságról kell beszélni (szénbányászat, hajóépítőipar, acélipar, gyapotfeldolgdtás), mindez széles tömegeket érintett. Másfelől viszont igaz, hogy azok, akik fellendülő iparágban dolgoztak, jobb anyagi körülmények közé jutottak. Még 1 inkább áll ez a járadékosok rétegére, akik nagyobb előnyöket élveztek, mint valaha. I Ugyanis ezekben az években az áresés állandósult, részint mert a hazai válsággal küzdő iparágak olcsóbban dobták piacra termékeiket, részint azért, mert a domíniumok és a gyarmatok a világgazdasági árhullámzás, illetőleg depresszió miatt szintén leszállították áraikat. Mindez elsősorban a járadékosokat, a fixfizetéses tisztviselői rétegeket juttatta előnyökhöz— mindebből azonban nem szabad általános következtetéseket levonni. Klugmann még egy jellemvonásra hívja fel a figyelmet: a nagy gazdasági világválság után, a depresszió elhúzódása erjesztőleg hatott az értelmiségre, s a marxizmus iránt széles körökben igen nagy volt az érdeklődés, nagy volt a „marxizálók" száma. — FRIDA KNIGHT: A francia ellenállás (368 — 375. 1.) megállapítja, hogy 20 év távlatában elérkezett az idő az ellenállás történetének megrajzolására. Ehelyütt utal a Francia Kommunista Párt történetéről 1964-ben megjelent munkára, s Charles Tillon ugyancsak ekkor megjelent összegezésére. A kommunista párt volt az egyetlen, amely az első pillanattól kezdve meghirdette az ellenállást, amely azután a személyes és kollektív hősiesség csodálatos láncolatát teremtette meg. A szerző visszaidézi az 1939 — 1944-es zaklatott évek eseményeit, majd két szálon bontja ki az ellenállás kialakulását: a kommunista párt akcióinak felvázolásával, illetőleg de Gaulle koncepciójának, ténykedésének bemutatásával. A kétféle ellenállás azonban jó ideig különkülön vágányon haladt. De Gaulle kezdetben tartózkodott „a vörösöktől", s esak 1942-ben módosította állásfoglalását, s kérte fel a Francia Kommunista Pártot, hogy a partizánok nevében küldjön valakit Londonba. Az összhangot azonban ekkor sem sikerült megteremteni. De Gaulle környezetét változatlanul a kommunistaellenessóg jellemezte, s ennek olykor katasztrofális következményei lettek, hiszen 1943-ban olykor azért buktak el akciók, azért szenvedtek hiányt partizánok fegyverben, ruházatban, élelemben, mert a londoni központ politikai fenntartásai miatt nem továbbított számukra ellátást. Knight utal arra is, hogy a londoni központból olykor a partizánakciók késleltetésére adtak ki utasításokat, a második front megnyitásával kapcsolatban pedig gyakran inkább a visszavonulásra, a macqui-táborok kiürítésére adtak ki parancsokat, noha ellentétes tapasztalatokat szűrhettek volna le Marseille felszabadításából, ahol a merész támadásnak, a két ellenálló góc közös akciójának meglett az üdvös következménye. Mindez к váltképpen Párizs felszabadításával kapcsolatban vált nyilvánvalóvá. Bradley tábornok ekkoriban jelentette ki, hogy Párizs csak tintafolt a térképen — ennyire nem volt hajlandó az ellenállással számolni. 1944 július—augusztusában az ellenállás jelei szaporodtak, s Laval ekkor már a kiutat kereste, Herriot-t kívánta megbízásokkal ellátni — amit Herriot visszautasított —, majd svéd közvetítéssel már a fegyverszüneti megbeszélések folytatására is kész volt. A különböző körök ténykedése, tárgyalásai felgyorsultak, de mindent áthúzott a párizsi nép szabadságvágya. A politikai szövődményeknek, kiegyezéseknek elébevágva, az augusztusi népfelkelés teremtett tiszta helyzetet. De még ekkor sem egyik pillanatról a másikra. A szerző Tillon könyvére támaszkodva hangsúlyozza, hogy a már győztes népfelkelés másnapján is de Gaulle még kollaboráns politikusokkal, Pétain közvetítőivel, az egyháznak néhány nagyon is pettyezett vezetőjével tárgyalt. A párizsi nép teljes értékű győzelmét de Gaulle sem fogadta osztatlan örömmel, hiszen ez az ő finomabb politikai kapcsolatkereséseit, tárgyalásait