Századok – 1966

Folyóiratszemle - Külföldi folyóiratok - 1034

FOLYÓIRATSZEMLE 1049 recenzensek, a következő rész az európai és amerikai kereskedelem XVI—XVIII. százafii történetével foglalkozó munkákat elemzi (1258—1267. 1.), A történelem és a történészek (1281 —1297. 1.) címen pedig módszertani munkákat. — N. MARXISM TODAY 1965. dec. szám. — JAMES KLUGMANN szerkesztői jegyzeteiben (353 — 357. 1.) tér vissza az 1930-as évek problematikájára, amely a folyóiratban hónapok óta ismételten szerepel a vita ro­vatban. Klugmann A. J. P. Taylor most megjelent munkájának (Oxford History of England. 1914 —1954) megállapításaira utal: a 30-as évek üresjáratot képeztek, illetőleg szomorú emlékeket jelentettek az angolok számára. Végeredményben a mun­kanélküliség, illetőleg a fasiszta hatalmakat kiengesztelő ún. „appeasement" politika nyomta rá e korszakra bélyegét. Mind­ehhez azonban hozzáfűzte, hogy egyúttal a növekvő jólét is jellemezte e kort: a hosszabb pihenő, rövidebb munkaidő, magasabb bérek. Klugmann ezt az értéke­lést kérdőjelezi meg. A növekvő jóléthez ugyanis nem általánosan és nem egyenlő mértékben jutottak az angolok. Egyes szakmák krónikus válsága miatt nemhogy a jólét fokozódásáról, hanem állandó nél­külözésről és válságról kell beszélni (szén­bányászat, hajóépítőipar, acélipar, gya­potfeldolgdtás), mindez széles tömegeket érintett. Másfelől viszont igaz, hogy azok, akik fellendülő iparágban dolgoztak, jobb anyagi körülmények közé jutottak. Még 1 inkább áll ez a járadékosok rétegére, akik nagyobb előnyöket élveztek, mint valaha. I Ugyanis ezekben az években az áresés állandósult, részint mert a hazai válsággal küzdő iparágak olcsóbban dobták piacra termékeiket, részint azért, mert a domíniu­mok és a gyarmatok a világgazdasági árhullámzás, illetőleg depresszió miatt szintén leszállították áraikat. Mindez első­sorban a járadékosokat, a fixfizetéses tisztviselői rétegeket juttatta előnyökhöz— mindebből azonban nem szabad általános következtetéseket levonni. Klugmann még egy jellemvonásra hívja fel a figyelmet: a nagy gazdasági világválság után, a de­presszió elhúzódása erjesztőleg hatott az értelmiségre, s a marxizmus iránt széles körökben igen nagy volt az érdeklődés, nagy volt a „marxizálók" száma. — FRIDA KNIGHT: A francia ellenállás (368 — 375. 1.) megállapítja, hogy 20 év távlatában elér­kezett az idő az ellenállás történetének megrajzolására. Ehelyütt utal a Francia Kommunista Párt történetéről 1964-ben megjelent munkára, s Charles Tillon ugyan­csak ekkor megjelent összegezésére. A kommunista párt volt az egyetlen, amely az első pillanattól kezdve meghirdette az ellenállást, amely azután a személyes és kollektív hősiesség csodálatos láncolatát teremtette meg. A szerző visszaidézi az 1939 — 1944-es zaklatott évek eseményeit, majd két szálon bontja ki az ellenállás kialakulását: a kommunista párt akcióinak felvázolásával, illetőleg de Gaulle koncep­ciójának, ténykedésének bemutatásával. A kétféle ellenállás azonban jó ideig külön­külön vágányon haladt. De Gaulle kezdet­ben tartózkodott „a vörösöktől", s esak 1942-ben módosította állásfoglalását, s kérte fel a Francia Kommunista Pártot, hogy a partizánok nevében küldjön valakit Londonba. Az összhangot azonban ekkor sem sikerült megteremteni. De Gaulle környezetét változatlanul a kommunista­ellenessóg jellemezte, s ennek olykor ka­tasztrofális következményei lettek, hiszen 1943-ban olykor azért buktak el akciók, azért szenvedtek hiányt partizánok fegy­verben, ruházatban, élelemben, mert a londoni központ politikai fenntartásai miatt nem továbbított számukra ellá­tást. Knight utal arra is, hogy a londoni központból olykor a partizánakciók kés­leltetésére adtak ki utasításokat, a második front megnyitásával kapcsolatban pedig gyakran inkább a visszavonulásra, a macqui-táborok kiürítésére adtak ki pa­rancsokat, noha ellentétes tapasztalatokat szűrhettek volna le Marseille felszabadítá­sából, ahol a merész támadásnak, a két ellenálló góc közös akciójának meglett az üdvös következménye. Mindez к váltkép­pen Párizs felszabadításával kapcsolatban vált nyilvánvalóvá. Bradley tábornok ekkoriban jelentette ki, hogy Párizs csak tintafolt a térképen — ennyire nem volt hajlandó az ellenállással számolni. 1944 július—augusztusában az ellenállás jelei szaporodtak, s Laval ekkor már a kiutat kereste, Herriot-t kívánta megbízásokkal ellátni — amit Herriot visszautasított —, majd svéd közvetítéssel már a fegyver­szüneti megbeszélések folytatására is kész volt. A különböző körök ténykedése, tár­gyalásai felgyorsultak, de mindent át­húzott a párizsi nép szabadságvágya. A politikai szövődményeknek, kiegyezések­nek elébevágva, az augusztusi népfelkelés teremtett tiszta helyzetet. De még ekkor sem egyik pillanatról a másikra. A szerző Tillon könyvére támaszkodva hangsúlyoz­za, hogy a már győztes népfelkelés más­napján is de Gaulle még kollaboráns politikusokkal, Pétain közvetítőivel, az egyháznak néhány nagyon is pettyezett vezetőjével tárgyalt. A párizsi nép teljes értékű győzelmét de Gaulle sem fogadta osztatlan örömmel, hiszen ez az ő finomabb politikai kapcsolatkereséseit, tárgyalásait

Next

/
Oldalképek
Tartalom