Századok – 1965
Tanulmányok - Mérei Gyula: A nyugat-európai tőkés integrációs törekvések politikai és gazdasági háttere 721
750 MÉB.EI GYULA későbbi időpontban esetleg majd önálló, harmadik erőként léphessenek fel. Ezt tükrözik az önálló kulturális életre vonatkozó fenti kijelentések is. Már szó esett arról, hogy miért is lett a kereszténység az az eszme, amelyet az integráció hívei megfelelő gátnak vélnek a marxizmus előretörésének útján. Tekintettel arra, hogy a parasztság, a dolgozó kisemberek, kisiparosok, kiskereskedők, bizonyos fokig még a munkások körében is még nagy hatása van a vallásnak, a tőkés rend védelmezői nem is számítanak rosszul. Ez a körülmény is magyarázza, hogy a finánctőke napjainkban a kontinensen a keresztény néppártokat, a keresztényszocialista, kereszténydemokrata pártokat tekinti érdekei egyik legjobb képviseletének, hiszen Európa a második világháború után „nem szűnt meg keresztény lenni"9 3 — állítja az integráció egyik szószólója. A különböző elnevezésű és a kereszténység, a jólét és a magán- i tulajdon, ugyanakkor a kommunista-ellenesség eszméit zászlaira író konzervatív pártok lettek a finánctőke elképzeléseinek megfelelően Franciaország, 1 valamint Belgium, Hollandia, Luxemburg, Olaszország, Nyugat-Németország vezető, többségi pártjai és az integráció gondolatának hirdetői és harcosai. Az integráció ellenfelei, akik közé hosszabb ideig a szociáldemokraták és egyes antiklerikális, középburzsoá érdekeket képviselő pártcsoportosulások \ is tartoztak, kétségtelenül leegyszerűsítő módon „vatikáni összeesküvésnek" * nevezték a Montanuniót és az Európai Védelmi Közösség szervezetét. Ez a vád ebben a formában eltér a történelmi igazságtól. Helyesebb lett volna bizonyos vezető finánctőkés csoportok összefogásáról beszélni, mert ez sokkal jobban érthetővé teszi, hogyan találták meg a közös nyelvet Schuman, de Gasperi és Adenauer. Ez a magyarázat elfogadhatóbb megközelítését jelenti annak a problémának is, hogyan kerülhettek az integráció küzdőinek élvonalába, az Európai Gazdasági Közösség szószólóinak sorába olyan nem klerikális, hanem liberális elemek, mint az olasz Martino és a francia Faure, vagy ami talán még meglepőbb, olyan szociáldemokraták, mint a francia Guy Mollet, a belga Henri Spaak, a holland Van der Beugel, akik szintén nem dicsekedhetnek vatikáni összeköttetésekkel. Igaza van Albonettinek : „A Nyugat valamennyi nagy politikai pártjának ebből az együttműködéséből következik, hogy a Közös Piac révén nem igyekeztek bizonyítékot keresni sem a liberális gazdaság, sem a szocialista dirigizmus, sem a katolikus szolidaritás fölényének igazolására."94 Az már azután más kérdés, hogy ez az Európa a monopóltőkések és a nem a népek érdekeit szolgáló Európa lenne — ha megvalósulna. A nyugat-európai szociáldemokrata pártoknak a NATO, az Euratom, az EGK melletti állásfoglalása nem véletlen. A második világháború után ugyanis végképpen elfordultak a forradalmi elmélettől, és legutóbbi programjaikból már a marxizmusnak a korábbi programokban még feltalálható nyomait is kigyomlálták. Elvi álláspontjuk az emberi jogok, szociális követelések terén ma már nem emelkedik felül a burzsoá-demokratikus pártok követeléseinek színvonalán, külpolitikai, katonai vonatkozásban pedig egyenesen az integrációs szervezetek hívei.9 5 Ugyanakkor például a Labour Party és a Francia Szocialista Párt programjában is, tetteiben is határozottan állást foglal a béke megóvása, az általános leszerelés, az atomfegyverhasználatnak és-gyártásnak a betiltása, a békés egymás mellett élés politikája mellett. Franciaországban például a személyi diktatúra elleni harcot illetően is azonos állásponton vannak 93 Albonetti: i. m. 5. 1. 94 Uo. 15. 1., vö. még 14. és 110. 1. és Stranner : i. m. 26. 1. — Kahn : i. m. 35., 36. 1. 95 Albonetti: i. m. 91. 1.
