Századok – 1965

Krónika - Beszámolók kandidátusi disszertációk vitáiról - 343

KRÓNIKA 347 magas színvonalú, igen jól megírt történelmi feldolgozás alapján javasolja a kandidátusi fokozat megítélését Juhász Gyula részére. Ságvári Ágnes, a történettudományok kandidátusa az értekezés vitájában kifogásolta, hogy a szerző nem foglalkozott a Kommunista Internacionálé, a Kommunista Párt korabeli állásfoglalásaival, jóllehet azok külpolitikai elemzései rendkívül határozottak és előremutatók voltak. Megemlítette a Kommunista Internacionálé emlékezetes dokumentumait, amelyek alapvetően elemzés alá vették a magyar helyzetet, a tervezett revízió bel- és külpolitikai következményeit, és meghatározták a kommunisták feladatait (1939 jún. Határozat a magyar kérdéshez, 1940. jan. 3. Utasítások a Kommunista Párt számára, 1940 szept. Határozat a magyarországi helyzetről és a Kommunista Párt feladatairól.) De nem kevésbé fontos feladatnak minősítette a szociáldemokrata párt külpolitikai irányvonalának és a Teleki-kormánnyal kapcsolatos politikájának tisztázását. Juhász Gyula az elhangzottakra adott válaszában köszönetet mondott a bírálatokért. Egyetértett a dolgozat historiográfiai kiegészítésével, majd megemlítette, hogy a Magyarország második világháború előtti és alatti történetét tárgyaló feldolgozások annyira átfogók, hogy a Teleki-kormánnyal csupán egy-két fejezetben foglalkoznak. A hangsúly természetesen a Kállay-kormány tevékenységére esik. Mint a továbbiakban kifejtette, célja, hogy megírja a magyar külpolitika történetét a Szovjetunió megtámadásától a német megszállásig, s ennek a kötetnek utolsó fejezetét szenteli a historiográfiai áttekintésnek. Ami a mások müvében található megállapításokkel való vitatkozást illeti, Juhász Gyula hangsúlyozta, hogy a nyugati és az emigrációs irodalom hamisításait tényszerű adatokkal igyekezett cáfolni (Hitler 1940 júliusi pálfordulása a román kérdésben). A hazai marxista irodalommal nincs vitatkozni valója, hiszen azok külpolitikai vonatkozású részeivel egyetért. Csupán Kis Aladárral nem egyezik véleménye, vele azért nem vitatkozik a disszertációban, mert megírásakor még nem jelent meg Kis Aladár könyve. A kommunista párttal kapcsolatos dokumentációk a dolgozat írásakor még nem voltak hozzáférhetők. A többi párt külpolitikai koncepciójával kapcsolatban az a szilárd véleménye, hogy ezek a pártok külpolitikai vonatkozásban lényegében nem bírálták a Telekikormány vonalát (ismeretes Bajcsy-Zsilinszky Endre több pozitív megnyilatkozása Teleki külpolitikája mellett). Változás csupán a második bécsi döntés után következett be, amikor Teleki feladta a fegyveres semlegességet. A szovjet—magyar viszonyra vonatkozó észrevételekkel kapcsolatban ismertette Molotov és Rosso olasz követ 1940. június 25-i beszélgetését, valamint Kristóffy 1940. július 4-i jelentését, amelyben Molotov leszögezte: a Szovjetuniónak semmiféle követelése nines Magyarországgal szemben. Ami a közös szovjet—magyar katonai akció lehetőségét illeti Romániával szemben, ez történetileg nem bizonyított, a minisztertanácsi jegyzőkönyv szövege nem megbízható. Egyetértett Berend T. Iván fejtegetéseivel az olasz—magyar kapcsolatokat illetően és jogosnak tartotta a „diplomáciatörténeti szemlélet" bizonyos jelenlétével kapcsolatos bírálatát. A Horthy-korszak történetének teljes feldolgozása még előttünk álló feladat, ezért minden elhangzott bírálat, megjegyzés segítséget ad az annyira fontos problémák tisz tázásáh о z. A Bírálóbizottság Juhász Gyulát a történettudományok kandidátusa fokozat elnyerésére egyhangúlag felterjesztette a Tudományos Minősítő Bizottságnak. F. M. Kis Aladár: „Magyarország és a fasiszta tengelyhatalmak a második viágháború küszöbén (1938 november — 1939 szeptember)" c. disszertációja népünk történetének viszonylag rövid, de sorsdöntő szakaszával foglalkozik. A magyar uralkodó osztályok ebben az időszakban tették meg azokat a lépéseket, amelyek végleg a náci Németországhoz láncolták, s szörnyű háborús pusztulásba sodorták az országot. A szerző gazdag, nagyrészt feltáratlan anyagra támaszkodva mutatja be a horthysta külpolitika bonyolult, ellentmondásos arculatát. Elsősorban a német— magyar kapcsolatok alakulását kíséri figyelemmel, de feltárja az olasz—magyar viszony jellemző vonásait is. Disszertációja tanúsítja, hogy a német— magyar kapcsolatokra az adott időszakban döntően az együttműködés volt a jellemző. Részletesen ismerteti ennek főbb állomásait: a magyar és német fasiszta vezetők tárgyalásait, a Antikomintern-paktumba való belépés és a Népszövetséggel való szakítás eseményeit, Kárpát-Ukrajna lerohanását. Ugyanakkor rámutat arra, hogy az együttműködés keretein belül, főleg amikor a magyar uralkodó osztályok úgy érezték, hogy nem elég gyorsan elégítik ki területi követeléseiket, átmenetileg nézeteltérések, ellentétek keletkeztek, amelyek azonban mindig behódolással végződtek.