Századok – 1965

Krónika - A Magyar Történelmi Társulat hírei - 332

340 KRÓNIKA létrejöttében, a városi lakosság számbeli növekedésében, a városok vezető társadalmi rétegének zártságában. Befejezésül hangsúlyozta: ,,A városok története éppen a velük összefüggésben álló vidéknél fogva hamar szolgáltathat és szolgáltat olyan eredményeket, amelyek lehetővé teszik, hogy történelmünk dinamikáját területi összefüggéseiben és európai keretben mélyebben megérthessük." Gyimesi Sándor aspiráns a dualizmuskori várostörténet néhány kérdését Miskolc példáján mutatta be. A korábban sem nagysúlyú őstermelés — a némi fellendülést mutató kertészetet kivéve — teljesen jelentéktelenné vált Miskolcon ebben az időben. A fő foglalkozási ág a kisipar volt és maradt, de erősen hanyatló tendenciát mutatva. Az önálló iparosok abszolút száma ugyan nőtt valamit, de nagy volt a fluktuáció, az iparűzők nagy része kicserélődött. Nagyipari üzem kevés alakult, a malomipar, majd a XX.század elején a városrendezés és közművesítéshez kapcsolódó vállalatok fejlődtek. A Miskolc közigazgatási határain kívül települt diósgyőri vas- és acélgyár hatása a város fejlődésére külön probléma. Miskolc már korábban is jelentékeny kereskedőváros volt, s időszakunkban a borkereskedelem egyidejű hanyatlása mellett a termény- s a XX. század elején a szénkereskedelem lendült fel, megtartotta jelentőségét a textil- és gyarmatáru-kereskedelem is. A kereskedőtőke élénk részt vett a fejlődő bankéletben, amely a XX. század elején került csak a fővárosi, illetve ezen keresztül a külföldi tőke irányítása alá. A város fejlődésének szakaszai így alakultak: az 1850-es évek fellendülését a 7Ö-es évek stagnálása követi, ezt 1880 tájától a századfordulóig egyre fokozódó ütemű fejlődés váltja fel, hogy a századfordulótól némi hanyatlás álljon be. A lélekszám alakulása hasonló képet mutat. A változások során átalakult a város irányító rétege, s ennek megfelelően a városnak az iparfejlesztéssel stb. szemben folytatott politikája is. Gerő László, a „Műemlékvédelem" szerkesztője a történeti városmaggal foglalkozott. Bevezetőül áttekintve a városok keletkezésére vonatkozó elméleteket és legújabb várostörténeti irodalmunkat, rámutatott az ötvenes évek elején 72 településről elkészített „műemléki és városképi vizsgálatok" jelentőségére. Ezek a vizsgálatok meghatározták a műemléki rangú, a közel ilyen értékű vagy a városkép szempontjából fontos épületeket, majd ezen a meghatározáson túlmenve javaslatokat is tettek a kiemelt építészeti értékekkel kapcsolatos tennivalókra. Ezeknek a vizsgálatoknak célkitűzéseit most kezdi műemlékvédelmünk és városépítészetünk megvalósítani; kutatásait a megjelenő monográfiák most folytatják. A kutatások tervszerű folytatásához azonban elengedhetétlenül szükséges lenne olyan intézmény, mint amilyen az NDK-ban az Akadémia Építészettörténeti Intézete. Városaink, ill. városias településeink kialakulásáról ma még keveset tudunk. „A telek kiosztásának folyamata, a használt egységes mérték, ill. a mértékegységek maguk sem tisztázottak. A telek beépítésének folyamata, a zárt utcasor kialakulásának ideje mind bizonytalanok. Románkori településeink képét egyáltalán nem vagyunk képesek rekonstruálni, és még a gótikánknak is csak a vége felé közelítjük meg feltevéseinkkel az igazságot, kőópítkezóseinknek szórványosan megmaradt tanúira támaszkodva. Lehet, hogy a korábbi időket ezután sem sikerül sokkal tisztábban megközelítenünk, mert a városi házak építőanyaga túlnyomóan fa volt, ami érthetően nem maradhatott fenn, és ásatásból sem várható ma már felderítése. Az újkori nagy rendezések nem találhatók meg, de nálunk is jelentkezik a török hódoltság másfél évszázados tespedése után néhány barokk városrendezési gondolat, néhány középület elhelyezésében (Egri Liceum, pécsi Dómtér) és néhány nagy négyzetes térben. A nagyobb lélegzetű városépítészet azonban a XIX. század második felében, sőt a század végén jelentkezik. Furcsa módon a XIX. század második felének gyakran egyedül a történelmi stílusköntösökben hivalkodó eklektikájának idejében jut a magyar építészet ismét lélegzethez, olyan periódusban, melytől a közelmúltban és kortársaink részéről is'gyakran hallunk olyan ítéletet, mely azoktól minden művészi szándékot megtagad. E helyen is fel kívánom hívni — mondotta — a figyelmet ennek az álláspontnak éppen történelmi szempontból tarthatatlan voltára. Lehetetlen ugyanis oly kort elképzelni, melyben — szemben az összes többivel — nem lettek volna művészek, vagy azok kizárólag bizonyos ágakra, mint pl. a képzőművészetre korlátozták volna tevékenységüket. A társadalmi megoszlás természetesen nagy mértékben befolyásolja a városok XIX. századi képének alakulását, de meg kell állapítanunk, hogy az ipar és vele a gazdasági alapok óriási fejlődése, a vasút, új építési anyagok és szerkezetek bevezetése hallatlan mértékben megnöveli a városkeletkezésnek folyamatát, ill. óriási fejlesztője lesz a városoknak. A kapitalizmus késői idejére jellemző szélsőséges versenyben az építészet is szélsőséges jegyeket kap. A minden áron feltűnni vágyás, a szomszédsághoz nem illeszkedés, ellenkezőleg — mind méretben, mind formában, tagoltságban — a meglevőktől elütő megjelenésre törekvés sok addig egységesen fejlődött, bizonyos építészeti rendbe illeszkedő városképünkben okozott helyrehozhatatlan hibákat, rendetlenséget.E kor azonban nemcsak hibákat hozott, nemcsak palotahomlokzatokat, melyek mögött a ház-