Századok – 1965

Folyóiratszemle - Külföldi folyóiratok - 303

FOLYÓIRATSZEMLE 321 szik; a szellemtörténet pedig nem tudja levetkőzni transzcendentális filozófiai szemléletét, ami pedig szükséges lenne ahhoz, hogy a mindent átfogó és a teremtett világba behatoló történeti valóságot rendezni tudja. A motívumláncokat nagyobb egységekké a megfelelés (Entsprechung) kategóriájával lehet fűzni. Ezen Pitz azt az empirikusan kimutatható viszonyt érti, amely a különböző motivációs láncok közt uralkodik, s motívum-horizontokká, végül pedig minden egyidejű motiváció integrálása végett korszak-összefüggésekbe egyesíti őket. A megfelelések a történeti valóságban egymás mellé vannak rendelve, s az őket kifejező struktúrák révén kor-jelzésekké olvadnak össze. A megfeleléseket minden fogalom történeti és történettudományi jellege lényeges kritériumának kell tekinteni, a történeti gondolkodás ideológiai összetevői megalapozójának. Ugyanis egyetlenegy meghatározott korhoz kötött fogalom vagy motivációs horizont sem változhat meg megfelelések révén másképp, mint saját korára hatón és egyben annak hatása alatt. A másodfokú történeti struktúrák csak kölcsönösen függő fejlődést engednek meg. A struktúratörténet formulájában összefoglalva, a történeti valóságba gyökerezve és módszeresen felkutathatóan a láncfonál alapját adják, amelybe a történetíró a részletek színes fonalát módszertani-segédtudományi eredetüktől függetlenül be tudja kötni, hogy így a választott korra vonatkozó történeti tudás teljességét egy nagy, szép és tarka keleti szőnyeg formájában varázsolja elénk. Ami viszont ennek a struktúraelméletnek ontológiai és ismeretelméleti alapjait illeti, Pitz ebben a kérdésben agnosztikus álláspontot foglal el, habár az ő „kritikai realizmusától" eltérő módszerekkel szemben éppen nem ilyen skrupulózus. „A struktúrakutatás kifejti vagy értelmezi a valóság adott fogalmát anélkül, hogy a lét legmélyebb rétegeihez utat lelne" (293. 1. ) — összegezi erre vonatkozó álláspontját. — PERCY ERNST SCHRAMM: Nagy Károly с. tanulmányában (306 — 345. 1.) a frank uralkodó királyi és emberi egyéniségének, kereszténységének vizsgálata után gondolkodásmódját elemzi. Erre a rend, a helyesség és mindkettőnek összefoglalója, az igazság jellemző — mindhárom transzcendentális és morális értelemben. A bizonyítóanyag: naptár- és égtáj-reform, örökségfelosztás, világ- ós csillagászati térkép, a „carmen figuratum" néven ismert versjáték és végezetül Károly monogramja. A „helyes" szó és az „igaz" kép fontossága jut kifejezésre Károlynak a biblia-, liturgia- és törvényszövegek eredeti, szószerinti szövegének helyreállítására, az oktatás megjavítására, az „artes liberales" kiépítésére, a helyesírás reformjára, a megromlott írásformák (szövegformák) megjobbítására, a „nem igaz" alakoknak a művészetből való száműzésére irányuló fáradozásában. Ez utóbbi tevékenységére a „renaissance" kifejezést még kulturális értelemben sem találja a szerző alkalmazhatónak egyrészt, mert ebben semmi sincs, ami a „születés" biológiai eseményével összehasonlítható lenne, másrészt, mert nem is irányul ideálisan az antikra mint olyanra. A renaissance helyére a „correctio" kifejezést ajánlja. 1964. (198. köt.) 3. (jún.) sz. — RUDOLF VIERHAUS: Fasiszta vezérség c. tanulmányában (614 — 639. 1.) mind a kommunista, mind a nem kommunista fasizmus-fogalmat tudományos szempontból használhatatlannak tartja, és vizsgálja a fogalmat, mint nemzetközi jelenséget a két világháború közti időben, szemügyre veszi jellegzetes megjelenési formáit a különböző országokban, s végül analizálja strukturális elemeit. Mint nemzetközi jelenséget a háború utáni világ politikai és társadalmi válságából eredezteti. A szerző különbséget tesz az autoritativ és fasiszta államok közt, bár elismeri, hogy a határok egyes esetekben elmosódottak. Míg a ncmzoti diktárorok javarészt a katonai arisztokrácia vagy a polgári értelmiség soraiból kerültek ki, és túlnyomóan a régi erőszakszervekre támaszkodtak; addig a fasiszta vezérek a polgári peremövezetekből származó szociális parvenük, politikailag majdnem mindig „homo novus"-ok voltak, akik a „nemzeti harcot" a nemzetközi politikai, gazdasági és szellemi hatalmak ellen nemcsak keményebben, hanem egy totalitárius ideológia és uralmi igény talajáról folytatták. Ami a fasiszta vezérelvet illeti, az nem csupán egy személynek alapvető és kizárólagos parancsnoklási joga, hanem átütő erejű, a közösség egészét átfogó, sokrétűen tagolt politikai szervezési elv, amelynek jellemző elemei a katonai, a sportbéli és a technikai megjelenési formák. Ezek egyszerre hatottak a társadalom olyan heterogén elemeire, mint a deklasszáltak, a régi és az új, aktív konzervatív elemek, magukhoz vonzották az idealistákat éppúgy, mint a politikai haszonlesőket. A továbbiakban a szerző sokoldalúan jellemzi azt a vezértípust, amely nem a tömegek választására, hanem saját vezetési akaratára, kizárólagosságára, föltétlenségére, karizmájára, azaz rendkívüli személyiségére és páratlan személyes tekintélyére hivatkozott, amelyet a Führer-kultusz — egyben az apparátus hibáinak leplezése céljából is — egyrészt kifejezett, másrészt tovább erősített. A továbbiakban a tanulmányíró megrajzolja 21 Századuk 1965/1-2