Századok – 1965

Vita - Az Osztrák-Magyar Monarchia történeti problémái 1900–1918. 206

220 AZ OSZT.К Л K-MЛ G YAP, MONARCHIA TÖRTÉNELMI PROBLÉMÁI adata az volt, hogy elismerjék a nemzetek önrendelkezési jogát egészen az elszakadásig. E követelmény szemszögéből vizsgálva a referátum elemzi és bírálja az ausztriai pángermán irányzatot, a katolikus néppárt és Popovici föderalisztikus programját, a Mitteleuropa-tei'veket, Renner és Bauer nemzeti -kulturális autonómiát hirdető programját, a eseh ellenzék antant-barát terveit stb. Mindezek a tervek irreálisak voltak, minthogy a Monarchia fenntartásából indultak ki, holott az objektív történeti fejlődés önálló nemzeti államok alakulására irányult. . Magyarországon nem volt lényeges különbség a kormány és az ellenzéki pártok állásfoglalása között: a nemzetiségi tömegek elnyomásában, a magyarosítás politikájában egyetértettek. A polgári radikalizmus sem tudott lemondani az ország területi integritásáról, a szociáldemokrata párt vezetői pedig az álcázott nacionalizmus, az ausztromarxista lojalitás és a nemzeti nihilizmus között ingadoztak, s szintén a Monarchia felosztása ellen foglaltak állást. Az elnyomott népek burzsoáziája Magyarország soknemzetiségű jellegének elismerését s legfeljebb a területi önkormányzat megadását követelte, bár körében is többféle irányzat alakult ki. AII. és III. fejezet a nemzeti elnyomás politikáját és a nemzeti mozgalmakat ismerteti a Monarchiában 1900 —1914 illetve 1914—1917 között. Ismételten hangsúlyozza a Monarchia mind a két felében a nemzeti elnyomás gazdasági aspektusát, elemzi a politikai és kulturális elnyomás módszereit, eredményeit. A magyarországi nemzetiségek elnyomását összefoglalóan így jellemzi: „Ha Magyarországon nem is került sor az üldözés legszélsőségesebb formáira, mint a pogromokra a cári Oroszországban és Törökországban, vagy mint az oroszországi tömeges áttelepítésekre, a magyarországi nemzeti elnyomás mégis — az említett országok kivételével — messze a legkeményebb volt az egész akkori Európában." Ausztriában az elnyomott népek burzsoáziája a XX. század elején átvette a nemzeti mozgalmak vezetését. A nemzeti mozgalom átterjedt a munkástömegekre is, amelyek nemcsak az általános választói jogért, hanem a teljes szociális és nemzeti felszabadulásért is harcoltak. Magyarországon is ebben az időben a munkástömegek képezték a nemzeti mozgalmak alapját. A földbirtokmegoszlás eredményeként a román és szláv parasztok harca a német és magyar földesurak ellen egyben nemzeti felszabadító küzdelem is volt. Ugyanígy az iparvidékeken a nemzetiségi munkássággal szemben alkalmazott hátrányos megkülönböztetések következtében a munkásság harca is összefonódott a nemzeti felszabadulásért vívott küzdelemmel. A nemzetiségi értelmiség akciói az elnyomatás ellen nagy hatást gyakoroltak a néptömegekre, és visszhangra találtak egész Európában. A tömegmozgalmak mindinkább az önállóság illetve a határokon túl fennálló nemzetállamokhoz való csatlakozás követelésének irányában fejlődtek. Ezt keresztezte a burzsoáziák arra irányuló igyekezete, hogy közeledjenek a német illetve magyar uralkodó osztályokhoz, s a nemzeti szabadságharc ügyét a nagyhatalmak közötti erőviszonyoktól tegyék függővé. A háború kiélezte a társadalmi ós nemzeti ellentéteket a Monarchiában. A nemzeti elnyomás fokozódása a háború alatt gyorsította a szabadságharcot, amely széles polgáridemokratikus forradalmi mozgalommá fejlődött a nemzeti felszabadulásért, az önálló ós egységes nemzeti államok megteremtéséért. E nemzeti küzdelem gerincét a munkás- és paraszttömegek, a kispolgárság, az értelmiség és a nemzeti burzsoázia belső szociális és nemzeti küzdelmei adták, ehhez járultak a katonák mozgalmai a hadseregben, a hadifoglyok nemzeti szabadságmozgalmai és a nemzeti emigrációk tevékenysége az antanthatalmaknál. A forradalmi változásokkal a referátum IV. fejezete foglalkozik. Hangsúlyozza, hogy az önálló nemzeti államokat nem külső tényezők hozták létre, hanem a néptömegek egyre növekvő harca a nemzeti felszabadulásért, a szociális és politikai átalakulásért. Végeredményben a néptömegek harca kész helyzet elé állította a Monarchia vezetőit ós az antant-hatalmakat egyaránt. Az 1918-ban az egész Monarchiát elárasztó tömegmozgalmak fő követelése a béke és a nemzetek önrendelkezési jogának elismerése volt („béke, kenyér, nemzeti függetlenség"). Az 1918 októberi és novemberi események már a tömegek forradalmi harcának és a nemzeti felszabadulási mozgalmaknak teljes egybefonódását tükrözik. A kezdeményezés a munkástömegek kezében volt, s e mozgalmak a Monarchia felbomlását, az elnyomott népek nemzeti függetlenségének megvalósulását eredményezték. A referátum befejező, V. része részletesen ismerteti Erdély egyesülését Romániával. Az egyesülést a tömegmozgalmak vitték előre, amelyek fő hajtóereje az erdélyi és bánáti parasztság és munkásság volt, amely a demokratikus békéért, a földreformért, a demokratikus jogokért, a nemzeti önrendelkezésért harcolt. Aktivizálódott a korábban