Századok – 1965
Vita - Az Osztrák-Magyar Monarchia történeti problémái 1900–1918. 206
AZ OSZTRÁK-MAGYAR- MONARCHIA TÖRTÉNELMI PROBLÉMÁI 215 A nagyüzemek főként a gabona- és cukorrépatermesztésben tűntek ki, a kisüzemek fölénye a konyhakerti növények és gyümölcs termesztésében volt elvitathatatlan. A termelés nemcsak üzemenként, hanem tájanként is módosult, termelési övezetek alakultak ki. A nagyarányú fejlődés ellenére a Monarchia belső piaca a század elejére annyira kibővült, hogy gabona-export helyett behozatalra szorult. Sándor Pál korreferátumában az agrárstruktúra vizsgálatának módszertani kérdéseivel foglalkozott. Felhívta a kutatók figyelmét a kataszteri felvételek jelentőségére. Bőséges statisztikai forrásanyag alapján, Hóvízgyörk és Tök község idevonatkozó adatainak részletes egybevetésével kimutatta, hogy a mezőgazdasági termelés kutatásában nélkülözhetetlen a művelési ágak megoszlásának gondos figyelembevétele, amire az ország-statisztikák gyakran nem nyújtanak megfelelő képet. Megállapította, hogy a kataszteri felvételek feldolgozásával mód nyílik az eddig meglehetősen mereven kezelt birtokcsoportok differenciáltabb vizsgálatára és ezáltal az azonos kategóriák tájankénti eltéréseinek meghatározására. Vörös Antal korreferátumában a mezőgazdasági termelési övezetek kutatásának jelentőségével foglalkozott. Kimutatta, hogy a statisztikák azonos nagyságú birtokkategóriái mögött vidékenként különböző típusú gazdaságok húzódtak meg. Egyes területeken, közlekedési és piaci viszonyoktól függően kialakultak speciális termelési övezetek: állattenyésztés, tejgazdaság, gyümölcs- ós zöldségtermelés, a hagyományos jobbágyparaszti gabonatermelés helyett. így például a Dunántúl számos területén a szarvasmarhatenyésztós és tejgazdaság kapott döntő szerepet a paraszti gazdaságokban, Budapest környékén ez még a konyhakerti növények és gyümölcs termelésével bővült, a Duna-Tisza közén viszont a gyümölcs, szőlő és konyhakerti növények kaptak igen jelentős szerepet. E termelési övezetekben a hagyományos jobbágyparaszti életforma felbomlott és tőkés kisvállalkozói paraszti réteg alakult ki. Részben e gazdasági fejlődés magyarázza, hogy a Dunántúl volt a kisgazdamozgalom bölcsője. A kialakult vitában Sándor Pál a román referátumnak a birtokkategóriák megállapítására vonatkozó módszereit bírálta, Vörös Antal ugyané referátumnak az állattenyésztéssel foglalkozó részeihez fűzött bíráló észrevételeket. Szerinte nem elégséges csupán a mennyiségi adatokat nézni; a szarvasmarhaállományban óriási minőségi változás állt be a tárgyalt időszakban. A sertésállomány fejlődésével kapcsolatban megjegyzi, hogy a kukoricatermelés állandó növekedése ezzel függött össze, nem pedig — mint ez a referátumban áll — azzal, hogy a szegónyembereknek ez vált volna fő táplálékává. Havránek (Csehszlovákia) felszólalásában a magyar ós cseh agrárstruktúra közötti különbségre mutatott rá; a cseh kisparaszti tömegek politikai érdeklődése — szemben a magyarországival — sokkal számottevőbb volt. Az agrárválság hívta életre a paraszti radikalizmust, a „Selska Jednota" szervezetét, amelyből később az agrárpárt fejlődött ki. A parasztságnak a hagyományos gazdálkodást folytató része konzervatív volt, míg a piaccal kapcsolatban álló része a radikális elképzeléseket támogatta. Niederhauser Emil felszólalásában felhívta a figyelmet az összehasonlító történeti kutatás fontosságára. A Szovjetunióban 1968 óta évről évre megrendezik a kelet-európai agrártörténeti sympoziont, melynek anyagát évkönyvben publikálják. Kelet-Európában két területet kell megkülönböztetni: északi részét, ahol a tőkés fejlődés a mezőgazdaságban a „porosz úton" haladt, továbbá a balkáni területeket, ahol másfajta agrárfejlődés zajlott le. A Balkánon a látszólag kedvezőbb kiindulás ellenére is sokkal elmaradottabb volt a mezőgazdaság még a századforduló után is, mint az északabbra eső területeken, ami a történeti előzményekből vezethető le. A poroszutas területen belül is voltak nagy eltérések az egyes vidékek között, s ez megmutatkozott az ipari fejlődósben is. Kis egységek részletes vizsgálata és nagy egységek átfogó összehasonlító vizsgálata kiegészítik egymást, mind a két módszerre szükség van. Hanák Péter a román referátummal kapcsolatban megjegyezte, hogy abban elmosódik a tőkés agrárfejlődés vonala : Erdély szemszögéből vizsgálja az egész Monarchia mezőgazdaságának fejlődését, s ennek folytán túlzott jelentőséget tulajdonít a feudális maradványoknak még a századfordulót követő időszakban is. Nem tűnik például ki, hogy a Monarchia mezőgazdaságának „poroszutas" fejlődése kapitalista fejlődés volt. A nemzetiségi vidékek elmaradottságát hangsúlyozza, azt állítja, hogy ott volt a legnagyobb a parasztság differenciációja, holott az a tőkés fejlődés következménye, s Magyarországon is a legfejlettebb vidékeken a legnagyobb az agrárproletariátus száma. Magyarországon az agrárproletárok a mezőgazdasági népesség 39%-át alkották, s ezek 66%-a volt magyar nemzetiségű. Kétségbevonja a román referátum azon állításának helyességét, hogy a nemzetiségi munkásság ós agrárproletariátus bérei a nemzeti elnyomás következtében voltak alacsonyabbak, mint a magyar vagy német agrárproletároké. A nemzetiségek politikai