Századok – 1965
Vita - Az Osztrák-Magyar Monarchia történeti problémái 1900–1918. 206
AZ OSZTRÁK-MAGYAR- MONARCHIA TÖRTÉNELMI PROBLÉMÁI 209 vetlenül részt vállalhatnak. A munkásosztály szembehelyezkedett ezzel a politikával, s 1916.évigalati felkelésével leleplezte a földesúri-polgári körök igazi céljait. A forradalmi hangulat az 1917-es orosz összeomlással egyre fokozódott, s a nemzetiségi felszabadító törekvések is mind határozottabb alakot öltöttek. Éppen ennek volt köszönhető, hogy az antant vezető hatalmai helyt adtak az emigráns nemzeti komiték követeléseinek, s nem kötöttek különbékét az Osztrák-Magyar Monarchia vezetőivel. Az Osztrák-Magyar Monarchia elnyomott nemzeteinek római kongresszusa 1918 áprilisában a Monarchia felszámolása mellett foglalt állást. Az imperialista jellegű bukaresti béke, amely világszerte nagy felháborodást váltott ki, fokozta a közvélemény Monarchia-ellenes beállítottságát. A hadviselő államok burzsoáziája egyben kereste azokat az erőket, biztosítékokat is, amelyek a forradalmi mozgalmakkal szemben felhasználhatók lehettek, s ezeket a nemzeti mozgalmakat vezető nemzeti tanácsokban találta meg. Az 1918. évi októberi események hatására a Monarchia elnyomott népei megindították forradalmi küzdelmüket régi hazájukkal való egyesülésükért. Az alba-juliai (gyulafehérvári), 1918 decemberében megtartott nemzetgyűlés kimondotta Erdély egyesítését Romániával. 1918 novemberében a volt Habsburg-Birodalom megszűnt létezni: a benne élő néptömegek társadalmi és nemzeti küzdelmei fokozatosan szétbomlasztották. A saint-gerrnaini ós a trianoni békeszerződések lényegében jóváhagyták a nemzeti államok megalakulását, a közép-európai népek makacs küzdelmének eredményét. A burzsoázia kihasználta e küzdelem eredményeit és magához ragadta a hatalmat, s azt saját osztályérdekeinek szolgálatába állította. Leo Valiani professzor (Olaszország) korreferátumában a Monarchia nemzetközi helyzetéről szólva megállapítja, hogy Ausztria-Magyarországnak távolról sem volt annyi ellensége, mint amennyit a Szerbiának szóló hadüzenettel szerzett magának. Pasié politikáját elemezve kimutatja, hogy Bosznia-Hercegovina és kikötő garantálása esetén a szerb miniszterelnök még 1918-ban is hajlandóságot mutatott arra, hogy kiegyezzék a Monarchiával. Mai ismereteink alapján megállapítható, hogy a szarajevói merénylet nem felelt meg sem a szerb, sem az orosz kormány intencióinak, egyikük sem kívánt ilyen módon fegyveres összeütközésbe kerülni az Osztrák-Magyar Monarchiával. Az olasz semlegességet elemezve L. Valiani megállapítja, hogy a világháború kitörésekor, Anglia hadbalépésekor Olaszországban németbarát nagyburzsoázia volt hatalmon; az olasz vezérkar Franciaország-ellenes háborúra volt felkészülve. Augusztus elején még voltak németbarát intervenciortisták is Olaszországban. Az olasz nacionalisták azonban rövidesen a német tőke kiszorítása mellett léptek fel, bár a hadbalépéstől egyelőre tartottak, félve az esetleg győztes központi hatalmak bosszújától. Ebben az időben titkos szerződést kötöttek Romániával, amely hasonló ellentmondásos helyzetben volt, hogy hátvédet szerezzenek Olaszországnak a Monarchiával szemben. A marnei győzelem után Olaszország igyekezett igényeit pontosan körülhatárolni az esetre, ha háborúba lépne. Az Antant valamennyi Ausztria ellen irányuló igényét kész volt kielégíteni. Sonnino azonban azzal számolt, hogy a Monarchiától esetleg háború nélkül is területekhez juthat. Ezt a törekvést Németország is támogatta. A Monarchia által felajánlott területek azonban nem elégítették ki az olasz kormányt. Sonnino hatalmas területi igényei ellenére sem gondolt azonban a Monarchia feldarabolására. Elgondolása az volt, hogy a kisebb, de életképesebb Monarchiában Magyarország szerezné meg a vezető szerepet, ami megfelelt az olasz—magyar hagyományos kapcsolatoknak is. Sonnino terve azonban figyelmen kívül hagyta, hogy a Monarchia nem élheti túl a tervezett nagyarányú megcsonkítást. Olaszország számára a háború folyamán, főként pedig 1917 — 1918-ban a legnehezebb problémát a jugoszláv állam megteremtésének terve jelentette. Sonnino maga ellene volt az önálló Jugoszlávia megteremtésének, de ellenezte a Monarchia trialista átalakítását is. Ez a politikája 1918 nyarán átmenetileg győzedelmeskedett, amikor is sikerült a versaillesi összejövetelen a csehszlovák és a jugoszláv függetlenség ügyét holtvágányra terelnie. Tokody Gyula korreferátumában az Osztrák-Magyar Monarchia ós Németország közötti politikai kapcsolatok kérdéséről szólt. Megállapította, hogy az osztrák imperializmus kialakulása és a német imperializmustól való növekvő függősége következtében a Monarchia a századfordulóra elvesztette azt a viszonylag progresszív szerepet, amelyet néhány évtizeden át a nemzetközi politikában betöltött. A változás főoka a forradalmi központnak keletre helyeződése volt, s ilyen körülmények között a Monarchia fennmaradása nem a nemzetközi egyensúly biztosítéka volt, hanem — ellenkezőleg — annak felbomlásához vezetett. Az osztrák belpolitikai életnek, a nemzeti törekvéseknek volt közvetlen külpoliti-14 Századok 1965/1-2
