Századok – 1965
Vita - Az Osztrák-Magyar Monarchia történeti problémái 1900–1918. 206
210 AZ OSZTKÁK-MAGYAK MONABCHIA TÖETÉNEXMÍ PKOBLÉMAI kai jelentőségük is, s ez mindenekelőtt a nagynémet törekvések elleni küzdelemben mutat" kozott meg. Az Össznémet Szövetség vezetői ebben az időben feladták a Monarchia felosztására irányuló terveiket, s a birodalom fenntartásának alapjára helyezkedtek. Ez a körülmény fokozta befolyásukat a Monarchia németlakta területein, s ezzel a kormánynak számolnia kellett. Érdekes mozzanata a pángermán törekvések történetének, hogy az ausztriai nagynémetek nem voltak hajlandók elismerni a birodalmi eszméket, s szembenálltak Ferenc Ferdinánd terveivel is. Az Össznémet Szövetség vezetői a trónörökös terveinek megvalósításától szövetségesük megerősödését remélték, s azt, hogy a Monarchia föderallsta átalakítása az osztrák nagyburzsoázia kezébe juttatja a vezető szerepet. Az utóbbi azonban a föderalizmustól saját hegemóniáját féltette, illetve azt csak az esetben látta volna biztosítottnak, ha Németország hatalmi törekvéseinek súlypontját délkeletre helyezi, vagyis ha lemond kétirányú terjeszkedéséről. A magyarországi németeket nem sikerült egyesíteni a magyar uralkodó osztályok ellenállása, továbbá az erdélyi szászok dualizmust támogató magatartása miatt. Az osztrák burzsoázia megelégedett volna azzal is, ha hatalmát Ausztriában — akár a magyaroknak adandó engedmények révén — megszilárdíthatja. Ez a magyarországi pángermánok számára súlyos csapást jelentett volna, s ezért a mozgalom vezetői inkább elfogadták a birodalom fenntartásának eszméjét. A német birodalmi pángermán, illetőleg az osztrák nagynémet mozgalom között elmélyülő kapcsolatok hozzájárultak a Monarchia belső ellentéteinek kiéleződéséhez, mesterségesen nagyra növelték a nemzetiségi ellentéteket, fokozták a Monarchia agresszivitását; mindez végül is a birodalom széthullásához vezetett. Oonda Imre korreferátumában abból indult ki, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia imperializmusának lényege nem annyira új területek szerzésében, mint a Habsburgbirodalom állományának fenntartásában állott. Ez a politika azonban semmivel sem volt kevésbé imperialista jellegű, mint a német imperializmus hódító politikája. A német imperializmus politikai vezető gárdája két irányzat híve volt. Az egyik irányzat — a mérsékeltebb — volt a császár s a hivatalos kormány politikája, a másik: a szélsőségesen reakciós áramlat a hadvezetőség, a konzervatívok, különböző imperialista szervezetek politikáját tükrözte. Az utóbbiak túlzó követelésekkel léptek fel, amelyek veszélybe sodorhatták nem csupán a központi kormányzatot, hanem a központi hatalmak háborús szövetségét is. Erre a veszélyre a berlini osztrák-magyar nagykövet, Hohenlohe herceg figyelt fel. A Monarchia helyzete a szövetségen belül a háború folyamán egyre rosszabbodott, s ezt a nagykövet jelentései világosan tükrözik. Ezzel összefüggésben Németországban növekedtek azok a tendenciák, amelyek a Monarchiát szövetségesből alárendelt helyzetbe kívánták juttatni. Bethmann Hollweg kormánya ezt a kérdést viszonylag enyhén kezelte, ezért az osztrák-magyar uralkodó körök mindinkább érdekeltekké váltak a német belpolitikai viszonyok alakulásában. A Monarchia nem akarta magát kitenni olyan kalandor vállalkozásoknak, amelyek gazdasági és katonai gyengesége következtében veszélyessé válhattak számára. Németország és az Osztrák-Magyar Monarchia annexionista köreinek ellentéte, természetesen, egyáltalán nem tekinthető sem progresszívnek, sem demokratikusnak. A Monarchia — éppen gyengesége következtében — kénytelen volt óvatosabb lenni, s ennek megfelelően igyekezett visszatartani szövetségesét is a veszélyesebb vállalkozásoktól. Hohenlohe célja az volt, hogy a német uralkodó osztályok ellentéteit ilyen értelemben a Monarchia érdekében kihasználja. Ez a kísérlete azonban nem sikerült, a mérsékeltebb német kormányok helyzetét a Monarchia támogatása nem tudta megszilárdítani. Diószegi István korreferátuma a Monarchia keleti politikájának alakulását tekintette át röviden, a kezdetektől a századforduló időszakáig. Mint megállapította, a keleti válság idején felszínre került, hogy ebben a kérdésben két felfogás áll szemben egymással: egy „defenzív" és egy ezzel szembenálló, „dinasztikus" expanzív koncepció, s hogy a módszereket tekintve is két irányzat állt fenn: az első — háborús, a másik — Oroszországgal egyezkedő irányzat. Az 1880-as és 1890-es években Kálnoky lényegében a dinasztikus felfogás alapján állt, s egyezkedő-expanzív irányvonalat juttatott érvényre. Ez a politika akkor a nemzetközi helyzet szabta feltételeknek s a Monarchia belső erőviszonyainak egyaránt megfelelt. A magyar szabadelvűek ezzel szemben, akárcsak Andrássy külügyminisztersége idején, a keleti kérdés háborús megoldását szorgalmazták, s e véleményüknek Tisza Kálmán kormányszinten is kifejezést adott. Álláspontjuk azonban elszigetelt maradt. A korreferátum befejező része Goluchowski külügyminiszterségével foglalkozott. Arra a konklúzióra jutott, hogy ebben az időben a Monarchia és Oroszország között a konzervatív együttműködés politikája valósult meg. Ez az együttműködés a balkáni
