Századok – 1965

Vita - Az Osztrák-Magyar Monarchia történeti problémái 1900–1918. 206

208 AZ OSZTRÁK-MAGYAR- MONARCHIA TÖRTÉNELMI PROBLÉMÁI 208 a tárgyalások Hoffmann tábornok hibájából megszakadtak, a Monarchiában addig példátlan hevességű általános sztrájk robbant ki, amelyben több mint félmillió munkás követelte a béke megkötését. A Monarchia vezetői 1918 elején — Németországgal egyetértésben — intervenciót indítottak Szovjetoroszország ellen. Ezzel óriási hibát vétettek. Lekötötték fegyveres erőik jelentős részét, holott ezekre a nyugati harctereken nagy szükségük lett volna, a megszálló csapatok pedig telítődtek a forradalom eszméivel, s ez elősegítette a forradalmi mozgalmak gyorsabb kibontakozását a központi hatalmak országaiban. 1917 végén — 1918 elején a nyugati hatalmak vezetői — ellensúlyozandó a szovjet béke javaslatok hatását - tettek lépéseket a Monarchiával való különbéke irányában. Ekkor jelentette meg Wilson híressé vált 14 pontját. A Monarchia vezetői a wilsoni elveket tárgyalási alapul elfogadták, s az osztrák parlament néhány képviselője találkozott az amerikaiak képviselőivel. A dunai Monarchia átalakításának, demokratikusabb átszervezésének számos terve született meg ebben az időben; ezek jórészét a nemzetiségi burzsoázia képviselői dolgozták ki. 1918 tavaszán Németország újabb nyomást gyakorolt a Monarchiára. A Spaaban megtartott konferencián a birodalom összes erőinek mozgósítását határozták el. Ez semmissé tette a korábbi különbéke-terveket. Franciaország az Osztrák-Magyar Monarchia teljes felbomlása mellett foglalt állást, s elsőkónt ismerte el a csehszlovák emigránsok nemzeti bizottságát mint a jövendő Csehszlovákia hivatalos képviselőjét. Anglia és az Egyesült Államok csak később csatlakoztak a francia tervekhez, amelyek a Duna-medence térképének teljes átalakítását tartalmazták. Olaszország ellenezte a tervezett egységes délszláv állam létrehozását. Az Osztrák-Magyar Monarchia uralkodó körei az utolsó pillanatig azzal kísérleteztek, hogy megőrizzék a Monarchia területi egységét, a népek nemzeti ós háborúellenes forradalma azonban elsöpörte őket, s a 400 éve uralkodó Habsburg-dinasztiát egyaránt. A Monarchia helyén nemzeti államok keletkeztek, amelyekben a népek nagyobb lehetőségeket kaptak nemzeti kultúrájuk kibontakoztatásához, mint amilyennel azelőtt bármikor is rendelkeztek. A néptömegek győzelme azonban nem volt teljes. A hatalom a nagypolgárság kezébe került, amely — az antanttól támogatva — meg tudta szilárdítani uralmát ezekben az újonnan létrejött államokban. A téma másik referátuma A. Ofetea — D. Berindei — N. Fofino — E. Campus — С. Muresan „Ausztria-Magyarország nemzetközi helyzete és külpolitikája а XX. század első évtizedében" című munkája volt. A szerzők azt az álláspontot képviselték, hogy Aerenthal külügyminiszteri és Hötzendorf Conrad vezérkari főnöki kinevezése jelzi a Monarchia külpolitikájában az agresszív irány felé fordulás kezdetét. Megállapítják, hogy ennek az irányzatnak legfőbb inspirálója és összefogója maga a trónörökös volt, aki aktív agresszív külpolitikai vonalvezetés mellett kívánta megszilárdítani a birodalom válságba került rendszerét. Ennek az expanzív külpolitikának volt része az a terv, amely a Monarchiához kívánta csatolni Romániát vagy Nagy-Horvátország létesítésével kívánta ellensúlyozni a nagyszerb törekvéseket. A balkáni helyzet újabb súlyosbodására 1906-ban került sor, amidőn a Monarchia terjeszkedési törekvései beleütköztek a cári Oroszország ellenállásába. A boszniai válság idején Románia és az Osztrák-Magyar Monarchia jó kapcsolatokat tartottak fenn. 1908-ban Ionel Bratianu kijelentette, hogy háborút indít Szerbia ellen, ha az megtámadná a Monarchiát. A következő években azonban rohamosan romlott közöttük a viszony. Ennek — többek között — oka volt az is, hogy a Monarchia nem támogatta Románia Bulgáriával szemben támasztott területi igényeit. A Balkán-szövetség később véget vetett annak az egyensúlyi állapotnak, amelynek megfelelően a Monarchia a Balkán nyugati része, Oroszország pedig a félsziget keleti része felett gyakorolt hegemóniát. Oroszország a Balkán-szövetség révén a Balkán vezető nagyhatalmává lett. Az első Balkán-háború után a román vezető körök imperialista, területszerző politikát folytattak és — Szerbiával és Görögországgal együtt — háborút indítottak Bulgária ellen. A világháború előtt az Osztrák-Magyar Monarchia egész szövetségi rendszere labilissá vált, ami nagyon meggyengítette nemzetközi helyzetét és tekintélyét. Fennállott az a veszély is, hogy a Monarchia — Oroszországgal szemben — teljesen kiszorul a Balkánról. Mindez hozzájárult ahhoz, hogy a Monarchia vezető körei siettessék a háború kirobbantását Szerbia ellen. A háború időszakában Románia közvéleménye antantbarát volt, s az Erdéllyel való egyesítés mellett szállt síkra. Románia vezető körei azonban igazságtalan háborúba akarták taszítani az országot abban a reményben, hogy a világ újrafelosztásában köz-