Századok – 1965

Krónika - Zoványi Jenő centenáriumára (Révész Imre) 1393

1400 ( KRÓNIKA 3. Amiben nagy volt és eddig felülmúlhatatlan s amivel a/, utána következő egyháztörténész nemzedékek sorát a'jelenben és a jövőben egyedül való hálára kötelezte: az nem az eszmei megalapozása volt történetírásának, sem az abban érvényesülő ideológiai kritika. Az hajszálfinoman kidolgozott módszere volt, amellyel a történelmi okláncolatokat egyének és közösségek életében kinyomozta és megállapította, és amelynek segítségével a magyar protestáns egyháztörténetkutatást és -írást jóformán egy csapásra fölemelte arról az alacsony színvonalról, amelyen addig stagnált, messze elmaradva az egyidejű nem-egyházi magyar történetírás akkori fejlettsége mögött. Mind a kutatásban, mind az oknyomozó kritikában volt ugyan már Zoványinak а XVII. századtól elkezdve néhány, a maga korában kitűnő elődje, akikre mint úttörőkre támaszkodhatott a magyarországi protestantizmus mindenik felekezeti és nemzetiségi elágazásában. De ezek közül még a legkitűnőbbek sem voltak teljesen mentesek az apologétikus-polémikus célzattól, attól a sokszor nem is egészen öntudatos hajlamtól, hogy a maguk felekezetének felsőbbrendűségét minden többivel szemben történeti úton is kimutassák és megvédjék. (Magától értetődik, hogy az egyidejű magyar katolikus egyháztörténetírásban — amelynek néhány legkiválóbb művelőjét máskülönben Zoványi is nagyrabecsülte — még erősebben érvényesült ez a tendenciózus hajlandóság.) Módszeri iskolázottságuk és fegyelmezettségük egyébként sem érte el az egyidejű külföldi protestáns historiographiai fejlődós egyre tudományosabban kidolgozott színvonalát, és nem zárta ki eléggé a laikus dilettantizmust, amely legföljebb néhány esetben, gyűjtő és publikáló szorgalmával tett pozitív szolgálatot a történetismeret gazdagodásának — de annál többet ártott negatív irányban, amidőn jóakaratú „egyházépítés" címén téveszméket, nyomorúságos szűk látókört, néha szánalmas felfuvalkodást vitt bele a köztudatba, és a ritkán megszólaló tárgyias kritikát alig tűrte. Mindenesetre nagyban magyarázza és menti ezeket a stagnálási jelenségeket egyebek között az a körülmény, hogy Magyarországon egészen а XX. századig nem volt lehetőség egyetemi szintű, nyugodt és folyamatos protestáns történettudományi képzésre és munkára. A teológiát tanulóknak az a töredéke, amely évenként külföldi egyetemekre kijuthatott, rendszerint nem tölthetett ott többet 2—4 semesternél, ennyi idő pedig nem volt elégséges arra — még ha talán volt is hozzá egyiknek-másiknak egyrészt hajlama, másrészt képessége —, hogy itthoni történettudományi képzése hiányait kipótolhassa. A hazai gyakorló lelkészi állásokban levő egyének közt viszont az ilyen munkára legjobban rátermettek, a tudományos követelmények mércéjét leginkább megütök sem voltak abban a helyzetben — már anyagi okokból sem —, hogy erejük és idejük java részét erre a munkára szentelhessék. (A történész-lelkészek, még az olyan nagy alakok is, mint pl. Szilády Áron, csak másodsorban foglalkoztak egyháztörténelemmel is, ós tudományos lekötöttségük a lelkipásztori munkának néha elégedetlenséget is keltő gátlásává lett.) Valamelyes munkaszervezés kísérlete egészen az 1860-as évekig a magyarok köztfel sem merült, pedig erre az egészben véve kedvezőbb helyzetben levő erdélyi szászok akkor már adhattak példát magyar szaktársaiknak is. A 22 éves pataki akadémiai segédtanár és alkönyvtárnok felléptével indul csak meg egy kedvezőbb és méltóbb fejlődós. Már legelső, nyomtatva is közzétett tanulmányaiban megmutatkoznak legfőbh historikus erényei: a lehetőség szerint mindig az elsődleges forrásokra visszamenés, a rendkívül lelkiismeretes pontosság az adatok összegyűjtésében, azoknak éles kritikai szemmel mérlegelése, egymással összevetése ós egybekapcsolása, a téves következtetések és a hiányzó adatláncszemek szabatos megjelölése, a vonatkozó irodalmi és levéltári anyag lehető legalaposabb kiaknázása és értelmezése, a köztudatba esetleg már régóta belerögződöt-t helytelen adatok, nézetek és értékelések döntő erejű kigyomlálása, a tárgyalt történelmi személyek, közületek, intézmények életmozzanatainak logikus rendben, pragmatikus összefüggések szerint való feltárása. Ezeket a képességeit jóformán egész életén át folyvást finomította, csiszolta. Munkatársak segítségét, egyetlen alább említendő tudományos vállalatát kivéve, legfeljebb csak alkalmilag, esetenként vette igénybe, egyébként pedig leginkább csak a maga fantasztikus, a Hamackéval egyenlő mértékű memóriájára, kimeríthetetlen munkabírására és vas szorgalmára támaszkodott. Már mondottuk, hogy aliol indokoltnak látta, önmagát is mindig korrigálta s önmagával szemben érvényesítette legszigorúbban a szabatosság ós lelkiismeretesség ama követelményeit, amelyeket, mint recenzens, másokkal szemben alku nélkül felállított-. Cizellált, türelmes aprómunkával jöttek létre egymásután a magyar protestáns egyháztörténet-ismeretet páratlanul, addig el sem képzelhetett módon meggazdagító tudós teljesítményei. Feldolgozta — előbb kitűnő részlettanulmányokban, azután összefoglalva— a magyarországi protestantizmus alapvetése történetét 1565-ig (tovább is.