Századok – 1965
Krónika - Zoványi Jenő centenáriumára (Révész Imre) 1393
, KRÓNIKA 1399 termelhetnek ki minden korszakra egyaránt érvényes abszolút vallási ideológiát ós egyházi életet. Be kell látni, hogy a nagy Ranke téved, amikor a maga idealista látásmódján, egy sokat idézett híres szavával azt mondja: „Jede Epoche ist unmittelbar zu Gott." Ellenkezőleg: minden korszak nagyon is közvetetten és nagyon is különbözőképpen alakítja ki a maga istenkópét és isteneszméjét, és erre a gazdasági-társadalmi alapon és az a körül folyó szüntelen osztályharcokon kívül, az egyházi-vallásival sokszorosan érintkező, sőt egybefonódó filozófiai és politikai ideológiáknak (és intézményeknek) is mórhetetlen nagy befolyása van. Ennek a komplex szemléletnek — amely egyedül alapozhat meg egy tudományos értelemben vett elfogulatlanságot — a hiányát természetesen Arnoldnak nem lehet felróni, mert hiszen ez az egyháztörtónelmi szemlélet éppen az ő utána következő másfél-két században — J. L. Mosheimtöl Adolf Нагпаскщ — jutott el mai igen magas tudományos színvonalára. De már sokkal inkább fel lehet ezt a hiányt róni a Harnack másfél évtizeddel fiatalabb kortársának, Zoványinak, aki a maga kivételesen gazdag egyetemes és magyar történelmi tájékozottsága mellett sem tudott racionalista-liberális elfogultsága folytán elég figyelmet fordítani az egyháztörténeti fejlődést korszakonként különböző módon, de mindig feltartóztathatatlanul befolyásoló nem-egyházi tényezőkre. Azt nevetséges volna neki szemére hányni, hogy nem volt marxista iskolázottsága és így az emberi fejlődós legmélyebb értelmébe, dialektikus menetébe nem tudhatott belepillantani — bár hiszen ilyen iskolázottsága nem volt Harnacknak sem, és о mégis el tudott jutni az egyháztörténelemnek, főként az ókorinak egy nagyszerűen komplex és ezért nagyban és egészben reális ábrázolásáig. De sajnos, Zoványit — Harnack-kal ellentétben — sohasem foglalkoztatta mélyebben a szociális kérdés, a szocializmus még kevésbé. Az egyébként forradalmian haladó gondolkozású ember sohasem tudott lelke mélyéig felháborodni a minden egyóbfóle igazságtalanság kútfején és táplálóján: a gazdasági-társadalmi igaz« ágtalanságon, s nem érzékelte némely vallási ideológiákban a szociális haladás és fejlődés felé ható, pozitív mozgatóerőt. Megértés nélkül állott pl. a sztrájkjoggal szemben, magától értetődőnek tartotta a magántulajdon „szentségét", a munkásnyomor gyógyítására csak caritatív utakat és módokat tartott lehetségesnek — sőt fiatal pap korában le tudott írni még egy ilyen, tipikusan polgári önelégültségre valló mondatot is: ,,Én egyházunk jövő virágzását nem az értelmetlen és többnyire rosszakaratú tömeg templomlátogatásitól, hanem a vallásos érzésű intelligenciától várom, mert a társadalom szelleme ennek a felfogásával azonos [!?] és ha ezt magáénak mondhatja az egyház, akkor övé az egész társadalom és övé a nép is." Ily gondolkozását latbavetve, természetesnek kell találnunk, hogy egyháztörténelmi kutatásaiban és ábrázolásaiban, amilyen éberen figyelte mindig a gondolat és a lelkiismeret szabadsága ellen egyházi és nem egyházi tényezők részéről elkövetett vétségeket, éppoly kevéssé érdekelte az egyházaknak a szociális és a velük szorosan összefüggő politikai kérdésekhez való pozitív vagy negatív viszonyulása. „Undok garázdálkodást" látott a münsteri anabaptista uralomban; hevesen tiltakozott, lia valaki a kálvinizmus ideológiájának az európa—amerikai polgári demokrácia kiépítésében vitt szerepéről szót merészelt ejteni; ugyanazon okból az angolszász és németalföldi puritanizmus társadalmi és politikai hatásai fölött is elsiklott a szeme (a magyar puritánusok — Tolnai Daliék — vallásos ideológiájában nem látott egyebet egy kis „pietista ömledezés"-nól). A hagyományos téves látást elfogadva, a magyarországi belháborúk XVII. századi legnagyobb részét kifejezetten „vallásháborúnak" minősítette, holott bennük (mint egyébként a világtörténet bármely más úgynevezett vallásháborújában is) nagyon alárendelt szerepet játszott a tulajdonképpeni vallási szempont és érdek. A magyarországi nemzetiségeknek protestáns vallási kérdésekkel és egyházi viszonyokkal is összekapcsolódó mozgalmait és követeléseit a magyar polgári sovinizmus szemellenzőjével nézte és ítélte meg elutasítóan — egy olyan lelki és társadalmi magatartásnak tévén ezzel nacionalista alapon engedményt, amely magatartás máskülönben idegen volt. tőle. Utolsó nagy táborozását a Szekfű-féle szellemtörténeti irány és iskola ellen intézte, helyesen ós élesen felismerve s ezért kíméletlenül ostorozva annak reakciós-ellenforradalmi jellegét, társadalmilag és politikailag súlyosan inficiált voltát — ugyanakkor nem tudta méltányolni, hogy Szekfű társadalmi ós politikai gondolkozásában mekkora 180 fokos fordulat állott be a második világháború alatt, és hogy Szekfűnek, tanítványainak és követőinek még a korábbi, reakciós-ellenforradalmi szellemű munkáiban is mekkora sokoldalú, komplex szemlélet érvényesül, amelyből, különösen gazdaság- és társadalomtörténeti vonatkozásban, a velük világnézetileg átlósan szembenálló későbbi historikus-nemzedék is sokat tanulhatott és tanult. Mindez — ismételjük — nem valami „bűnös" elfogultság volt Zoványinál, hanem lovagias, nemes hűség ahhoz a zászlóhoz, amelyre fiatalkorának legszebb eszményei voltak felírva s amelyet még öreg kezében is fáradhatatlanul lobogtatott. Lelke legmélyén még a halálos ágyon is ott zengett а lólekharangszavú madáchi ige: ,,Magasztosabb kegyelettel megóvni a romot, mint üdvözölni a felkelt hatalmat." 20 Századok 1965/6.
