Századok – 1965

Krónika - Zoványi Jenő centenáriumára (Révész Imre) 1393

1398 ( KRÓNIKA veszítette — meg a magyar Sinai Miklóst, aki a lehető legreakciósabb módon, a katolicizmus szövetségét keresve ós amellett jókora karrierizmussal hadakozott a XVIII — XIX. századfordulón a világiak térfoglalása ellen a református egyházi kormányzatban, ós aki, világtörténelmi előadásainak fennmaradt nagy kéziratában az előtte egy századdal élt Bekkert a boszorkány- ós ördöghit elvetése miatt — a biblia tekintélyének rongálásával vádolta ! Tudok róla, hogy Zoványi Jenő készült a Sinai életének és állásvesztéssel végződött nagy perének megírására — de a hatalmas iratanyagot a példátlan munkakedvű ós munkaerejű aggastyánnak már nem maradt ideje és módja tüzetesen áttanulmányozni. Ha még megtehette volna, kétségtelenül módosított volna egyetmást a tudatában addig élt téves Sinai-képen (ilyen önrevízióra mindig kész volt, amikor arra kutatásai során utólag megismert adatok, tények késztették !) — de alapálláspont ját akkor sem lett volna hajlandó gyökeresen megváltoztatni. Önérzetesen és teljes szubjektív jóhiszeműséggel jelentette ki magáról a nagy nyilvánosság előtt is: ,,a hízelgés nem kenyerem, az elfogultság nem bűnöm" — de az objektivitásra törekvő szemlélő előtt ez legföljebb féligazságnak tűnik föl. Hízelegni valóban sohasem tudott — a jótevőiről tett hálás, szép nyilatkozatai teljesen őszinték voltak és nem mentek hízelgés-számba, noha később kénytelen volt revideálni egyiket-másikat — de az, hogy elfogultnak nem tartotta magát, maga volt a legnagyobb elfogultság, csak bűnösnek nem volt nevezhető, mert, nem szándékos rosszakaratból, nem alacsonyrendű, immorális lelki sötétségből eredt, hanem szükségszerű velejárója volt lelkialkatának, természetes következménye tanulmányai irányának, és talán egész életére kiható lecsapódása a katolikus papi szeminárium falai között átélt egy hónap tapasztalatainak, amelyek a katolikus család fiában megalapozták a kérlelhetetlen antikatolicizmust. „Elfogulatlansága" tehát körülbelül csak úgy volt értékelhető, mint ahogyan nagy lelki ősének, Gottfried Arnoldnak* hatalmas egyháztörténelmi művében, az „Unpartheyische Kirchen- und Ketzerhistorien . . ."-ben (megjelent 1099 —1700, több bővített és javított, kiadása is van, nagy, sűrűnyomású fólió kötetekben; Goethe ennek a műnek hatása alatt írta előbb idézett híres verssorait) a cím „unpartlieyisch" jelzője. Arnold valóban „pártatlan"-nak hitte a maga történelmi szemléletét, amikor a nagyegyházak és papjaik bűneit (eretnekvadászat, politikai hatalomra törés, vagyongyűjtés stb., stb.) a maga korában rendkívül gazdag forrásanyag feldolgozásával sorra kimutatta; de éles, metsző kritikája nem állott meg itt: a nagyegyházakból önként vagy kónyszerűleg kivált kisebb vallásközösségeknek is (amelyekkel egyébként rokonszenvezett) éles szemmel meglátta súlyos fogyatkozásait: a korlátolt és szűkszívű, sokszor fanatikus szektarizmust, az eltérő nézetüek fölötti szeretetlen ítélkezést, a tizedrendű teológiai nézeteltéréseken való szakadatlan belső civakodást stb., stb. Ez a pártatlanság azonban nem jelentett elfogulatlanságot a szó teljes értelmében : Arnold egy, a pietizmustól kapott abszolút értékmérőt alkalmazott az egyház- és vallástörténet egész folyamára, minden jelenségére. Mindenütt azt vizsgálta, hol érték be a keresztények „Krisztus és a Szentlélek erejével" és „élő igéjével", hol vetették el a biblia „külsőleges betűjéhez" való ragaszkodást, ós hol nem üldözték a máshitűeket és hitnózeteiket. A pietizmusnak ezt, a fogalmi nyelvét a racionalizmusóra lefordítva, egyszerre előttünk áll az egyháztörténész Zoványi Jenő, aki a maga alapszemlélete szerint ott találja meg az „egyházat" az „egyházakban", ahol a függetlenül vizsgálódó emberi ész teljes szabadsággal, az egyéniség bátor érvényesítésével fogadja el vagy veti el a múltból átöröklött hagyományos tanokat és berendezéseket, és ugyanakkor föltétlenül t iszteletben tartja mások másféle véleményeit, ha azok ugyanolyan türelmes és szabad lélekből fakadnak, amilyen az övé. Ott, Arnoldnál a Szentlélek az, aki megvilágosítja a kereső és bíráló Észt; itt, Zoványinál az Ész az, amely dönt afelől, elfogadja-ó a Szentléleknek a hívők lelkében megnyilatkozó „testimoniumait" ós hitelesnek tekintse-é a biblia szavát. Mindkettő óriási magasságban áll a pietizmust és a racionalizmust megelőző keresztény évszázadok egyháztörténetírása fölött, amely akár katolikus, akár protestáns oldalon lényegileg felekezeti apologétikus, illetőleg polémikus célokat, szolgált és e célok szolgálatában gyűjtött össze sokszor bámulatos hangyaszorgalommal, de mindig felekezetileg pártos kritikával hatalmas dokumentációs kútfőanyagot. Mindkettőnél hiányzik annak a felismerése, hogy az egyházak, általában a vallások történetét nem lehet egy rámára vonni sem misztikus, sem racionalista módon; figyelembe kell venni azt a kort, amelyikben e történet szakaszonként lefolyik, ós amelyik a maga sajátos képződményeivel esetről-esetre alaposan módosítja a vallási nézeteket, az egyháztípusokat. Meg kell gondolni, hogy az egyes korszakokban uralkodó gazdasági-társadalmi rendszerek nem * Arnold a családneve, Gottfried a keresztneve.