Századok – 1965

Krónika - Zoványi Jenő centenáriumára (Révész Imre) 1393

, KRÓNIKA 1397 Ich hätt'auch können Gemeinde sagen, Eben so wenig wäre zu erfragen. Glaubt nicht, dass ich fasele, dass ich dichte; Seht hin und findet mir andre Gestalt! Es ist die ganze Kirchengeschichte Mischmasch von Irrtum und von Gewalt. De akár ismerte Zoványi Jenő ezt a gyilkosan „szelíd vendégajándékot", akár nem ismerte, a lényegben ő is majdnem ugyanígy gondolkozott. A különbség csak az, hogy ő nem fordult el a tévelygés és az erőszak e zagyvalékától úgy, mint a Költőóriás: egy lemondó, gúnyos kézlegyintéssel — hanem olthatatlanul szomjazta és kereste ebben a zagyvalékban a tiszta, kidesztillálható nektárt: a láthatatlan egyházat. E tekintetben nem volt hajlandó engedni egy jottányit sem, legkevésbé a saját egyliázfelekezetónek. A ,,eorruptio optimi pessima" elv alapján még a római katolicizmust sem bírálta és nem ostorozta olyan erősen, mint azt az általa úgynevezett „deutero-katolieizmust", amely a dogmai és hitvallási alapon szervezett, jogilag is kikényszeríthető hitbeli engedelmességre épített, eretneküldöző protestáns egyházakban alakult ki. Emiatt volt az összes reformátori egyházak közül éppen a kálvini tanítás alapján szerveződött felekezetről a legrosszabb véleménye a Kálvin létesítette genfi hitrendórködés, különösen pedig Servet máglyája miatt. Mint valami izzó lávapatak, minduntalan kicsordult lelkéből a szenvedélyes, néha ádáz tiltakozás, valahányszor a saját egyházfeleitől mellverő önérzetességgel és teljes történelmi tájékozatlansággal dicsőíteni hallotta a genfi reformátort és emlegetni a „magyar kálvinizmust" (ezt az öblösen kongó jelszót, amelynek divatja a liberalizmus alkonyán, a lassan felvonuló társadalmi és politikai reakció egyik melléktermékeként terjedt el hazánkban). Ezen a ponton Zoványi annál kevésbé volt hajlandó kíméletet ismerni, mennél elvakultabban hangoztatták üldözői, hogy őneki egyéb okok mellett azért sem lehet maradása lelkésznevelő tanszéken, mert a „legfőbb" reformátortól ós annak tanaitól, elsősorban a predestináció dogmájától, elidegeníti a leendő „kálvinista papokat". Persze, az ellene szervezkedett sötét erőkkel folytatott küzdelmében, amelyet utoljára már majdnem teljesen magára hagyatva vívott, még ennek a ragyogóan tiszta elmének is elhomályosult néha a tudományos látása és ítélőképessége. Például hajlandó volt csaknem teljesen megfeledkezni arról a nyilvánvaló tényről, hogy az eretnekek halálbüntetéséről Luther is, Zwingli is (akiket Zoványi, különösen az utóbbit, magasan Kálvin fölé emelt) lényegileg ugyanúgy gondolkoztak, mint a genfi reformátor, és hogy a Servet máglyájának tüze valóban nagy és sötét szégyenfoltot hagyott ugyan a reformáció történetén, de nem nagyobbat és nem sötétebbet, mint a Luther erkölcsi támogatásával, sőt buzdításával lemészárolt parasztforradalmárok tízezrei, vagy mint a Zwingli jóváhagyásával elintézett zürichi anabaptisták szörnyű vége. A maga elszánt antidigmatizmusával ragaszkodott Zoványi Jenő a maga egyetlenegy dogmájához: kereszténység csak ott van, ahol az emberek a magúit egyéni világnézeti (s ennyiben vallási és a vallásukkal összenőtt filozófiai) meggyőződéséhez nyiltan ós állhatatosan, minden szenvedést elvállalva ragaszkodnak, és ezt a meggyőződést egymásban is tisztelik — tisztelik, igen, még akkor is, hogyha az egyik ember meggyőződése többé-kevésbé eltér a másikétól, vagy éppen homlokegyenest ellenkezik amazéval. Ezt az intranzigens lelki magatartást Zoványi Jenő még ad absurdum is inkább hajlandó volt vinni, mintsem akármilyen kis mértékben revízió alá vonni. Ennek aztán meglett például az a paradox következménye, hogy Tisza Istvánt, akit pedig reakciós és dualisztikus politikájáért éppen olyan szenvedélyesen gyűlölt, mint az apját, Kálmánt, — vallási és egyházi szempontból ismételt dicséretekkel halmozta el „liberális" közéleti megnyilatkozásaiért, főképpen pedig azért, mert őt, az üldözöttet, első nagy pőrében, a perújítási eljárás során a legfőbb református egyházi bírói fórumon, mint egyik egyházkerületi főkurátor védelmébe vette és nagy befolyásával segített visszahelyezni pataki állásába. Nem vette észre a meghurcolt tudós, hogy a polgári liberalizmusban, különösen annak hanyatló korszakában, az ilyen kétfeló sántikálás, mint a Tisza Istváné, természetes és megszokott jelenség, és hogy az effajta „liberális" magatartás nem gyökerezik mélyebben az emberi lelkekben, mint a vízben az úszó láp: egy darabig teremhet rajta virág, sőt gyümölcs is, még emberi lakóhelyet is lehet rajta eszkábálni — de egyszer mégis csak elnyeli az ár. Még paradoxabb látása volt, amikor a megismert igazság hitvallói és mártírjai közé egyszerre sorolta be a bátor amsterdami református prédikátort, Bekker Boldizsárt, aki a boszorkány- és ördöghit elutasítása miatt („De betoverde wereld" — „Az elvarázsolt világ" című könyvében 1691) állását