Századok – 1965
Krónika - Zoványi Jenő centenáriumára (Révész Imre) 1393
, KRÓNIKA 1395 véve ugyanazokat a szabadelvű teológiai nézeteket vallották még ekkor, amelyeket б sajátított el a pataki ós külföldi tanulása idején —, hanem sokkal inkább a főiskola szellemi és anyagi fejlődését illető nézeteltérések, amelyek közé csakhamar személyi ellentétek is bőven keveredtek. Tompa Mihály, az egykori pataki diák, közvetlen megfigyelésből és tapasztalatból, fanyar humorral, de teljes igazsággal ír 1863-ban az egyik legbizalmasabb papbarátjának ,,a sárospataki főiskolában trónoló Discordia kisasszony"-TÓI. Sárospatak nagy iskolájának valóban már évszázadok óta legkevésbé dicséretes hagyományai'közé tartozott az oktató személyzetnek időszakos vulkánként ki-kitörő belső viszálykodása, aminek a forrpont ja rendszerint egy, a többi közül nagyon kiemelkedő tanár egyénisége és tanítása volt, de a viszályt okozó kérdések jó része összefüggött a századokon át nagyon gazdag főiskola tanszervezetónek megoldatlan problémáival és anyagi gazdálkodásával is. Ezek a fel-felújuló viszályok többször túlcsaptak a főiskola falain, s kínosan felkavarták a superintendentia, olykor az egész országos egyház közvéleményét. Zoványi Jenőnek legfőbb szenvedélye pedig az igazság keresése ós az igazságosság követése, de megkövetelése is volt. Ezt nemcsak tudományos munkájában kívánta érvényesíteni, hanem iskolai, egyházi és egyéb közéleti tevékenységében is. Már erdélyi és tiszántúli pap korában fiatal tűzzel vette kritikájának metszőkése alá mindazokat, akik az б meggyőződése szerint akár mint lelkészek, akár mint oktatók, akár mint egyéb közéleti szereplők nem szolgálták vagy nem jól szolgálták azokat az eszményeket, amelyek az б lelkében égtek és világítottak. Ezeknek az eszményeknek szolgálatában egészen a kíméletlenségig el tudott menni, már Patakra kerülte előtt, és ott méginkább. Kegyetlenül elbánt például azzal a tanártársával is, aki — őnála kicsi híján két évtizeddel lévén idősebb — már tanára volt Sárospatakon, és akiről első nagy tudományos műve előszavában még lelkes, szinte áradó szeretettel nyilatkozott. „Hallgassak-é, mivel szeretlek, Miként atyámat szeretem !" — gondolhatta magában Petőfivel, aki „szentséges elvei" védelmében ugyanígy támadta meg a majdnem negyedszázaddal idősebb Vörösmartyt, legnagyobb jótevőjét. A két eset azonban mégis nagyban különbözött. A Szózat költője mint ember is nagynak bizonyult, amikor a megbántás keserűségót magába temetve, atyailag karolta föl Debrecenben a hadba vonult Petőfi kis családját — Zoványi öreg ellenfele viszont nem tudott ilyen könnyen megbocsátani, s az ő személye vált stratégiai támaszpont jává annak az áldatlan hadjáratnak, amelynek szomorú vége a tudományában ekkor már verhetetlenül elsőrangú professzornak a tanszékéről álokok, áttetsző ürügyek alapján való eltávolítása lett. Két óv múlva ugyan — perújítás folytán — visszahelyezték tanszékébe ós javadalmába, de tanítani nem engedték, — másik két év múlva azonban fényesnek Ígérkező elégtételt kapott: kinevezték az 1914 szeptemberében megnyílt debreceni tudományegyetem egyháztörtónelmi tanszókére, sőt ezután három évre ugyanannak az. egyetemnek „honoris causa" teológiai doktorává is felavatták. De ezzel sem jutott még nyugalmas révbe hányatott ólethajója. A katasztrófa felé sodródó eszelős háború okozta izgalmak, majd a polgári forradalom győzelme újra kiváltották belőle — sokkal erősebb mórtékben, mint annak idején a sárospataki dolgok — a szenvedélyes közéleti harcost. Lelkes meggyőződéssel — amit egyébként már azelőtt sem titkolt — támogatta a forradalom legradikálisabb vívmányait és törekvéseit, főként az egyháznak az államtól s az iskolának az egyháztól való elválasztását, a vallástanítás kötelező voltának megszüntetését. Ezzel aztán csőstül maga ellen zúdította az egy darabig meglapuló, de a Tanácsköztársaság bukása után annál viharosabb erővel feltámadó egyházi ós politikai reakciót . Bár a Tanácsköztársaság életében már nem vállalt aktív politikai szerepet, sőt annak alapelveivel sem értett minden tekintetben egyet, egyházának fegyelmi főhatósága mégis megfosztotta lelkészi jellegétől, a Hort.hy-állam kultuszkormánya pedig kényszernyugdíjba küldte. Fölemelt fejjel viselte el mind e csapásokat: elveiből és harcos magatartásából egy hajszálnyit sem engedett, bocsánatért nem könyörgött, élt sovány nyugdíjából ós csekély írói keresményéből, lankadatlanul folytatva tudományos kutatásait egészen a felszabadulásig. A Magyar Népköztársaság a már akkor 80 esztendős, de még mindig töretlen munkaerejű tudóst visszahelyezte az egyetemi nyilvános rendes tanári státusba és az akkor (ebben a státusban) lehetséges legmagasabb nyugdíjat biztosította számára. De még ezután is voltak keserű tapasztalatai, amelyeket elég szegényes körülmények között, de a régi szellemmel, nyugodt kedéllyel, életkorát meghazudtoló energiával dolgozva viselt el. A „tudományok doktora" címet és jelleget kevéssel halála előtt kapta meg. — Az igazság és az igazságosság rettenthetetlen bajnokának majdnem holta napjáig kellett fizetnie a súlyosnál súlyosabb árakat azért, mert ő is, akárcsak a vele nem egy tekintetben egyező lelkialkatú Gyulai Pál, hajthatatlan volt abban a meggyőződósben, amit. az utóbbi az őt kevésbé éles polemizálásra intő baráti jótanácsra egyszer így fejezett ki : „Nem tudom, mióta lett hiba az élesség: ha hiba, akkor más neve van. igazságtalanságnak nevezik."