Századok – 1965

Tanulmányok - A magyar munkásmozgalom története 1914–1918. 1161

A MAGYAR MUNKÁSMOZGALOM TÖRTÉHETE 11(57 Kunfi zárszavában a pártvezetőség nevében kitért a munkástanács alakítását célzó követelés elől, mégpedig azzal a javaslattal, hogy a pártvezetőség, a pártválasztmány és a Szakszervezeti Tanács együttesen „fontolják meg a kérdést". A polgári pártokkal való együttmőködést illetően elfogadta Landler szövegmódosítását, s így kérte a határozati javaslat megszavazását. A kongresszus ellenzéki tagjai ezt saját sikerüknek tekintették, s a határozati javaslatot egyhangúlag elfogadták. E határozattal elejtettnek nyilvánították a többi javaslatot, s így sem a baloldali küldöttek által előterjesztett programtervezetet, sem a munkástanács alakítására vonatkozó javaslatot nem bocsátották szavazás alá. A pártvezetőség a kongresszuson ilyen módon elhárította a jobb- és balszárny éles szembekerülését, de megalkuvó politikája és a néptömegek forradalmi harckészsége között a szakadék még mélyebbé vált. Az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlása ekkorra már majdnem teljessé vált, a széthulló birodalom minden országában forradalmi helyzet alakult ki. Magyarországon is bekövetkezett az az állapot, amikor a hatalmon levők már nem képesek a régi módon uralkodni, s az elnyomottak nyomora és szenvedése olyan nagyfokú, hogy már nem hajlandók a régi módon tovább élni, s a helyzet önálló történelmi fellépésre készteti őket. A forradalmi kivezető utat kereső proletariátus szervezett erői hatalmasan megnövekedtek. A szakszervezetek taglétszáma 1918 október elején elérte a háromszázezret. A szervezett munkásság felé tekintett mindenki, aki a gyűlölt monarchista rendszer bukását kívánta, s kész volt részt vállalni egy új társadalomért való harcban. A forradalmi helyzet megteremtette annak a lehetőségét, hogy a munkásosztály a parasztsággal, a katonatömegekkel, az összes haladó erőkkel szövetkezzék a forradalom győzelmes megvívására és néphatalom megteremtésére. A szociáldemokrata pártvezetőség ebben a helyzetben sem volt hajlandó az önálló osztálypolitikát követni, s a munkásosztályt forradalmi harcba vinni. Továbbra is a polgári demokraták és a liberálisok törekvéseinek támogatására korlátozta politikáját, amelynek lényege: reformok útján elhárítani a forradalmat, és megszilárdítani a polgári rendet. A pártvezetőség ugyanakkor az antanthatalmak „demokratikus" törekvései iránti illúziók rabjává és terjesztőjévé vált; azt hirdette, hogyha a polgári ellenzék és a szociáldemokrata párt képviselőiből alakult „népkormány" folytat béketárgyalásokat a győztes hatalmakkal, akkor az utóbbiak kedvezőbb békefeltételeket diktálnak majd Magyarországnak. Az antant-illúziók terjesztéséből igyekezett politikai tőkét kovácsolni a párt számára a kispolgárság és a polgárság körében. Hasonló illúziókat terjesztett a Károlyi-párt és a Radikális Párt is. A Wekerle - Tisza-féle kormányzat nem volt hajlandó önként átadni helyét egy polgári-szociáldemokrata kormányzatnak, s a végsőkig ragaszkodott a hatalomhoz. A rendszer válsága azonban annyira elmélyült, a Monarchia felbomlása annyira előrehaladt, hogy nem volt már olyan erő, amely a népforradalomnak útját állhatta.