Századok – 1964

Krónika - Beszámolók kandidátusi disszertációk vitáiról - 877

886 К RÓNIKA sóg figyelmét is felkeltő történeti feldolgozás, amelynek külön érdeme, hogy a hazánkban meglehetősen elhanyagolt és évek óta igényelt egyetemes történet műfajában született. A szerző a magyar külügyminisztérium levéltárának gazdag és eddig jelentős részben nem publikált iratai mellett a két világháború közötti korszak nemzetközi diplomáciájának tekintélyes memoár- és diplomáciai irodalmát is felhasználta. Az első fejezet, amely túlmegy a szokványos bevezetőkeretein, viszonylag alaposabban vizsgálja az Osztrák-Magyar Monarchia bukása nyomán keletkezett Német-Ausztria sajátos helyzetét. 1918—19-ben a Monarchia továbbfejlődésének egyik reális lehetősége — a proletárforradalom államszövetsége — az erőviszonyok kedvezőtlen alakulása folytán hamarosan lekerült a napirendről, és a másik objektive lehetséges fejlődési tendencia eredményeképpen önálló burzsoá nemzeti államok alakultak. Ez viszont már akkor felvetette az Anschluss megvalósításának gondolatát. Kerekes Lajos ábrázolása utal a probléma jelentkezésének bonyolult körülményeire, és nem áll szándékában ezt csupán a német imperializmus terjeszkedési törekvéseire leegyszerűsíteni. Bár a szerző álláspont ja e kérdésben árnyaltabb, mint a korábbi magyar szakirodalomé, Ránki György szerint éppen a kérdés tudományos fontossága miatt is még alaposabb és elemzőbb indoklásra lesz szükség. A húszas évek második felében az Anschluss nem tartozott az európai diplomácia akut problémái közé, és azért a mű csak az osztrák—olasz—magyar kapcsolatoknak szentelt nagyobb figyelmet. Rendkívül érdekes az a fejezet, amely a nemzetközileg még ismeretlen magyar külügyminisztériumi iratanyag alapján feltárja, hogy miként avatkozott be az olasz és magyar külpolitika Ausztria belügyeibe, miként támogatta az osztrák jobboldali mozgalmakat, főként a Heimwehrt abból a célból, hogy ott is fasiszta rezsim alakuljon ki. Az opponens véleménye szerint azonban ez a rész nem kapcsolódik szervesen a disszertáció egészéhez, s tekintettel arra, hogy már önállóan is megjelent , felvethető, nem lenne-e helyesebb elhagyni, vagy rövidebbre fogni. A nemzeti szocializmus uralomrajutása Németországban hamarosan napirendre t űzte az Anschluss kérdését is. A disszertáció helyesen mutatja be, hogy a harmincas években a probléma lényegesen másként merült fel, mint az első világháború után. amennyiben most az osztrák társadalom t úlnyomó többsége szemben állott az Anschluss gondolatával. bár a deklasszálódó munkanélküli rétegekre nem maradt hatástalan a náci agitáció sem. A továbbiakban a munka részletesen elemzi azokat a bel- és külpolitikai okokat, amelyek következtében Hitlerek kísérletei akkor még nem vezettek eredményre. Az osztrák burzsoázia a német fasizmüs elleni védekezést az olasz fasizmussal valé) szövetségben látta, s ezt kihasznált a arra is, hogy belpolitikai nehézségein az olasz fasizmushoz hasonló államrendszer bevezetésével legyen úrrá. 1934 februárjában megszűnt Ausztriában a parlamentáris rendszer és a nácizmussal ténylegesen szemben álló demokratikus erők illegalitásba szorultak. Kerekes helyesen emeli ki azt az alapvető ellentmondást, amely a haladó mozgalmak felszámolása ós a német fasizmussal való szembenállás között fennállott. Az 1934 tavaszán megkötött római hármasegyezmény formailag még megerősítette ugyan Ausztria külpolitikai helyzetét és az elhamarkodott náci puccs-kísérlet alkalmával még képes volt az Anschluss megakadályozásához hozzájárulni, de — a szerző által helyesen kiemelt ellentmondások következtében — nem képezhette eredményes gátját a német imperializmus agresszív szándékainak. Ideiglenesen mégis hozzájárult ahhoz, hogy Hitler kénytelen volt finomabb módszerekkel, a nemzetközi elszigetelés és a bel- és külpolitikai nyomás kombinációjával előkészíteni Ausztria bekebelezését. 1935 elején a stresai konferencia létrejötte azonban csökkentette Hitler reményeit az Anschluss sikeres megvalósítására. Az opponensi vélemény szerint a stresai front kialakulásával kapcsolatban nincsenek kellőén megvilágítva azok a mozzanatok, amelyek a nyugati hatalmak politikájában már korábban is az olaszokkal való együttműködés irányába mutattak. Hiányzik az európai államrendszer világos elemzése, a locarnói egyezmény taglalása, és nincsenek részletezve azok a diplomáciai lépések sem, amelyeket 1933—34-ben a nyugati hatalmak Ausztria fennmaradásának érdekében tettek. (Pl. az 1933 augusztusi angol—francia tiltakozás az Anschluss ellen; a nyugati hatalmak hozzájárulása az osztrák hadsereg létszámának felemeléséhez; Barthou garanciális terve stb.) Az opponens nem kívánja ezek jelentőségét eltúlozni, de úgy véli, hogy a munkának világosabban kellett volna megmutatnia azt, hogy a nyugati hatalmak a megbékélési politika révén miként áldozták fel Ausztria függetlenségét Hitlernek. Ránki György a római hármasegyezmény létrejöttével kapcsolatban vitába szál) azzal a megállapítással, mely szerint Gömbös csak gazdasági előnyök miatt járult hozzá a