Századok – 1964
Történeti irodalom - Bodolay Géza: Irodalmi diáktársaságok 1785–1848 (Ism. Trócsányi Zsolt) 824
TÖRTÉNETI IRODALOM 827 műve, a Balítéletekről és a Szózat, Jósika ,.Irány és vázlatok"-ja, Dessewffy Aurél művei, Bölöni Farkas Sándor ós Szemere Bertalan útirajzai, a Pesti Hírlap; más folyóiratok, évkönyvek, hírlapok is találhatók itt. Külön érdekessége e fejezetnek, hogy Bodolay (sárospataki adatokon) az olvasottságot is igyekszik felmérni. A társaság tagjainak szavalatain ismét nyomon lehet kísérni a korral változó ízlést — s a körök tagjainak gondos választását (lényegében ismát a klasszieitás-normát tapintják ki). Dolgozataik, értekezéseik köre is széles : tárgyaik a társaságok élete, a hazaszeretet, a felvilágosodás kérdései; a reformkori haladás s a haladás akadályai, a nyelvkérdés, a holt ós idegen nyelvek tanulásának problémái, nyelvészkedés, irodalomtörténet ós irodalomelmélet, más művészetek kérdései, magyar történet, jogtudomány, természettudomány, filozófia, etika, a tudományok általában. Hitalmas anyag alapján elemzi Bodolay a körök költői, szépprózai próbálkozásait, gondos elemzéssel mutatva ki a fiatalokat érő sokfajta irodalmi hatást. Szól a társasági bírálatokról, egyenként ismorbeti kéziratos lapjaikat, zsebkönyveiket, beszámol „örömünnep"-eikről, irodalmi estjeikről, színielőadásaikról. A munkát impozáns függelék zárja: a társaságok kimutatható tagjainak s tanárelnökeinek névsora. * Az évtizedes kutatómunka eredménye arányaiban is impozáns. Bodolay rendkívüli filológus-lelkiismerettel gyűjtött össze minden adatot, amely a diáktársaságok történetére, működésére vonatkozik. Vérbeli kutatóra vall pl. az a teljesítmény, ahogy a köröknek a,,nagy" irodalommal való kapcsolatát kirtautatja, ahogy kinyomozza a társaságok közt fűződő szálakat, ábrázolja a fontosabb körök személyekben s gondolatokban nagyon is kézzelfogható kisugárzásait. A filológus korrektségének kitűnő példáit adja azokban az esetekben, ahol jeleznie kell : egy-egy társaság anyagáról tudomása van ugyan, de nem juthatott hozzá, az még feldolgozásra vár. S a sokezernyi, apró részlet feltárója s összeillesztgetője mégsem ,,mikrofilológus"-típus; tóteleit sikerrel illeszti be a történelmi és irodalmi fejlődés egész menetének koncepciójába. Biztosan mozog nemcsak a magyar irodalomtörténet területén, de más irodalmak, a tudományok, a magyar politikai élet történetében is. Egészében véve (néhány kisebb fenntartással) elmondhatjuk a könyvről, hogy érdemben kimerítette tárgyát, itt már csak kisebb kiegészítésekről s részkorrekciókról lehet szó. Néhány kisebb fenntartással — s épp ily nagyigényű s színvonalas munkával szemben kötelesség megtenni kritikai észrevételeinket. A legnehezebbel s egyben a legkönnyebbel kell kezdenünk: a munka szerkezeti problémáival. A könyv ti. némileg terjengős —-sa hiba okát nem a szerzőben kell keresnünk, hanem abban a kiadói politikában, amely ológgé elzárkózik a források kiadása elől. így Bodolay két rossz közt látott választási lehetőséget : vagy teljesen elhagyja hatalmas bizonyító anyagát (ami ti. a szorosabban vett kritikai apparátuson túlmenne), vagy beolvasztja a szövegbe (s ez esetben a lendületes, szép szövegezést gyakran törik meg túlhosszú, egy-másfél oldalas idézetek). Az utóbbit választotta, s ez a munka szerkezetót némileg fellazította. Mindez tömörebbre fogva „ütőképesebb" lett volna, ha az adattárjellegű anyagból kevesebb is kerülhetett volna nyilvánosságra. A szerkezeti problémák szóvátótelén túl az ismertető kötelessége a munka történeti vonatkozásaiban maradt egyes tévedések helyreigazítása is. Bodolay irodalomtörténeti vonatkozású téziseit persze elsősorban az irodalomtörténészek feladata bírálni — mi, laikus szemmel, megnyugtatóan megalapozottnak tartjuk őket, s (ismételjük) csak elismeréssel szólhatunk tudomány-, művészettörténeti stb. tájékozottságáról is. A könyvnek azonban használt volna egy történész-lektor, az felfigyelt volna pl. arra, hogy Bodolay (valami félreértés révén) általában hibásan idézi az Országos Levéltár anyagából felhasznált iratok jelzetét (a helytartótanácsi és magyar udvari kancelláriai iratoknál megadja az OL-rövidítést, ezek után azonban nem jelzi, hogy az anyag melyik levéltárba való, csak departamentum-, fons-, positio-jelölést, vagy év- és iktatószám-jelölést ad; erdélyi anyagnál nem közli az évszámot). S lektor feladata lett volna kiszűrni a könyv (szerencsére kisszámú) tárgyi tévedését. Lapszámok sorrendjében idézzük őket. 44. 1.: helytelen Erdélyben 1834—5-ben gubernátorról beszélni (ez a tisztség akkor nincs betöltve). 45. 1. : Wesselényi és Kossuth ellen nem 1830-ban indítanak pert (Wesselényi ellen formailag 1835-ben indul meg, Kossuth ellen 1837-ben). 53. 1.: pontatlanság „bécsi kancelláriá"-ról beszólni; a hivatalos elnevezést (Magyar Udvari Kancellária) kellett volna használni. 202. 1.: Nagyvárad a reformkorban Magyarországhoz tartozik, s nem Erdélyhez. 317—318. 1.: Bodolay külön beszél Károlyfehórvárról és Gyulafehérvárról — ez a kettő azonban egy és ugyanaz : Gyulafehérvár hivatalos neve ekkor Károlyfehórvár. 342.1.: Ráday Gedeont nem hűtlenségi perbe fogják az 1830-13*
