Századok – 1964

Történeti irodalom - Bodolay Géza: Irodalmi diáktársaságok 1785–1848 (Ism. Trócsányi Zsolt) 824

828 TÖRTÉNETI lliODALOM 828 as évek végefelé, hanem infamia-perbe. 352. 1.: bármennyire is elítélendők Kemény Zsigmond forradalom ut áni röpiratai, azért mégsem kellett volna őt (Cziráky Antallal egy kalap alá véve) az ellenkező oldalhoz sorolni. 420—421. 1.: a statisztikus Lassút és Fényest helytelen a földrajztudósok közt emlegetni. 666. 1.: egy zsebkönyv Kemény Domokosnónak ajánlása aligha tekinthető „főúri, pártfogónak szóló udvarló ajánlás"-nak; Kemény Domokos az erdélyi reformellenzék egyik vezetője volt 1847 tájt. A néhány tárgyi tévedésen túl azonban van egy pár vitatható történeti megállapítás is a könyvben, — tegyük hozzá: nem utolsósorban történészek hibájából, akiknek téziseit Bodolay átvette. Ezeket is lapszámok sorrendjében ismertétjük. 18.1. : Bodolay átveszi Trencsényi-Waldapfel Imrének egy korábbi megállapítását, amely szerint „az önképzőkör magyar szükségletekből kinőtt, jellegzetesen magyar intézmény". Ahhoz, hogy ez elhihető legyen, a kor külföldi iskolafejlődésének stb. széleskörű (ez esetben negatív) tanúskodása lenne szükséges. 25. 1.: helytelen „Habsburg-katolikus állam"-ról beszélni. 27. 1. : az 1830-as években nem pusztán a Hitel „varázshatására" kezdenek a diákok gazdasági, társadalmi, politikai kérdésekkel foglalkozni. 28. 1.: a nyelvharcért nem lehet kizárólag a kor magyar nacionalizmusára hárítani a felelősséget. 31.1.: Bodolay átveszi Arató Endre erősen vitatott tételét arról, hogy Kolláróknak nincs közük a pánszlávizmushoz (igaz, hogy ugyanott bírálja is Arató következetlenségét a magyarosítás és spontán magyarosodás jelenségeinek különválasztásában). 32. 1.: átveszi (Aratón át) azt a még Szekfűtől öröklött téveszmét, hogy Széchenyi akadémiai beszéde a magyarosítás elleni fellépés.Széchenyi az akadémiai beszédben csak a „túlzó", a nyelvtörvények határait túllépő, erőszakos magyarosítás ellen lépett fel — de hát maguk a nyelvtörvények is „magyarosítók", nacionalisták. (Ez a tévedés a későbbiekben is vissza-visszatér a könyvben.) 43. I. : Kabós Ferencnek, a kolozsvári ref. kollégiumi társaság szellemi vezérének eltűnését aligha helyes arra magyarázni, hogy az üldöztetések elől öngyilkosságba menekült; semmi nyoma ilyen üldöztetésnek, és sokkal komolyabb szerepet vitt politikai vezetők agyában sem fordult meg ez akkor, főbenjáró vád alatt sem. 47. 1. : a demokratizmus nem „kísérőjelensége" a polgári átalakulásnak, hanem célja—S az adott esetben eszköze is. A diáktársaságok demokratizmusa a polgári liberális demokráciává átalakuló nemesi demokráciának a tükre (a Deákkúti vármegye példája éppúgy tanúság erre, mint a társaságok szabályzatai). 47—49. 1.: Bodolay láthatólag hajlik arra a megállapításra, hogy a protestáns iskolákban demokratikusan, az ifjúság kezdeményezésére jönnek létre a társaságok, a katolikus iskolákban viszont egy-egy tanár kezdeményezésére, „felülről". Végignéztük ehhez Bodolay könyvének adatait; az derül ki belőlük, hogy protestáns iskolákban is számos ízben tanárok hatására alakulnak társaságok, másrészt a katolikus társaságok (kispapi szemináriumokban) zöme is diák-kezdeményezés. Való igaz, hogy a protestáns iskolákban több a kezdeményezés, mint a katolikusokban — ennek oka azonban nemcsak a katolikus iskoláztatás merevebb szelleme, hanem az a körülmény is, hogy a protestáns kollégiumoknak főiskolai tagozatuk is van, s a társaságokban elsősorban mégiscsak az érettebbek, a főiskolások vesznek részt. 61. 1.: 1846-ban feltehetőleg nem Zay mozgósítja a megyéket a betiltó rendelet ellen, hanem maga Kossuth, aki. ismeretes, evangélikus egyházi ügyekbe is belefolyik. 83—84. 1.: a Dózsáról szóló debreceni tanulmányból vett idézet Wesselényi „BalítéletekróP'-je erre vonatkozó részének parafrázisa; erre utalni kellett volna. 192. 1.: Széchenyit aligha 1802-i soproni élménye indítja az Akadémia alapítására; saját naplójából, Wesselényiéből s más forrásokból pontosan nyomonkövethető: hogy foglalkoztatja az 1820-as évek elején az Akadémia gondolata, kiktől tanul e téren. Végül általánosságban említsük meg: a társaságok dolgozatainak eszmei értékelése elmaradt — s el a szépirodalmi termékeké is (amelyek formai hatások tekintetében oly igényes elemzést nyertek). Ennek persze részben forrás-hiány is oka volt — de bizonyos tekintetben mégiscsak volt forrásanyag. Ha pl. az megállapítható egy értekezésről (472—473. 1.), hogy az az örökváltság mellett áll ki (1841/42-ben); akkor azt is jelezni kellett volna (szerintünk ti. ez tűnik ki a szövegből), hogy a szerző még nem helyezkedett az általános és kötelező örökváltság álláspontjára (Wesselényi már 1842-ben ezt vallja, s hamarosan az ellenzék egész élgárdája erre esküszik), csak az 1839—40-i országgyűlésen törvénybeiktatott fakultatív örökváltságot helyesli. Arról szólva pl., hogy Debrecenben valaki 1844-ben a protestánsok horvátországi egyenjogúsításának kérdéséről értekezik (485. 1.), utalni kellene rá: a protestánsok horvátországi egyenjogúsítása ekkor már évtizedes reformer-követelés. Vagy Győrffy Endre történeti tanulmányainak felekezeti türelmetlenségével kapcsolatban jelezni kellett volna: a reformgárda ólhada már 1832/33-ban eljut a lelkiismereti szabadság, a felekezeti türelem elvéig. Ismételjük: az magában véve még nem mond eleget, hogy valaki a fő reformkérdésekhez nyúl dolgozatában, szépirodalmi művében. Azt kellett volna gondosabban kimutatni : melyik reformirányzat vagy ki hat rá (a magyar hala'dás tábora ti. a reformkor egyetlen