Századok – 1964

Történeti irodalom - Vigh Károly: A Váci Kötöttárugyár története 1885–1960 – A textilipari munkásság mozgalmainak története Magyarországon (Ism. Jenei Károly) 271

272 TÖRTÉNETI IRODALOM A szerző a Váci Kötöttárugyár történetének megírásával érdemes munkát végzett. Csupán néhány megállapításával nem tudunk egyetérteni. Ami a vállalat ősét illeti, a cégbíróság iratai szerint Leichtner Benő 1880. november 8-án nem Jágocsi Péterrel, hanem Spiesecke Gyula budapesti gyárossal együtt alapította meg közkereseti társaság formájában az Első Magyar Szövő- és Kötőgyárat (12. 1.). Ezt a vállalatot 1885. november 1-én nem Leichtner Benő (13. 1.), hanem a Budapesti Bankegyesület alakította át részvénytársasággá. A Bankegyesület nevezte ki Müller Vilmos elnök, Herz Vilmos és Döri Mór igazgatósági tagok személyében az első igazgatóságot is. Leichtner Benő először cégvezetői, majd 1889-től kezdve vezérigazgatói minőségben a szakvezetést végezte. A vállalat Selmecbányái telepe az első világháború után nem önállósult — mint a szerző állítja —, hanem azt a Kereskedelmi Bank zsolnai textilkonszernjéhez tartozó Első Szlovenszkói Kötött-, Szövött- és Kendőárugyár rt. vásárolta meg (33. 1.). Végül helyesbíteni kell a szerzőnek azt a megállapítását is, hogy a Kereskedelmi Bank a vállalatban részvény többséggel rendelkezett (45. 1.). Valójában a Kereskedelmi Bank 1920-ban a részvények 33,5%-át szerezte meg, mely 1942-ben 16%-ra csökkent. Feltehetően a Váci Kötöttárugyár történetének a feldolgozása adott ösztönzést Vigh Károlynak arra, hogy a magyarországi textilipari munkásság mozgalmainak történetét megírja. A szerző e munkájában a Párttörténeti Intézet, Archívuma és a Pest-Nógrádmegyei Állami Levéltár dokumentumai mellett gazdag irodalmi anyagot dolgozott fel. A munka a századfordulótól kezdve a felszabadulásig korszakonként foglalkozik a magyarországi textilipar fejlődésével, és ezzel párhuzamosan mutatja be a textilipari munkásság helyzetének alakulását, a munkaidő megrövidítésére, a munkafeltételek megjavítására és a munkabérek emelésére irányuló harcait, valamint a női és gyermekmunka nagymértékű igénybevételét és szertelen kizsákmányolását. A szerző munkájában különösen figyelemre méltó a nagy gonddal összeállított ós szinte teljesnek mondható sztrájkkrónika, a GyOSz és a textilgyárosok ellenállásának ismertetése, melyet a munkaidő szabályozása, valamint a női és gyermekmunka védelmének kérdésében tanúsítottak. A munkásságnak a Bedeaux-rendszer bevezetése ellen folytatott szívós küzdelmének és az ellenzéki textilmunkásoknak a megalkuvó szociáldemokrata vezetőkkel vívott, harcának sokrétű bemutatása szintén fontos adalékokkal gazdagítja a textilipari munkásság mozgalmának a történetét. Vigh Károly összefoglalása természetszerűleg nem léphet fel a teljesség igényével. A szerző maga is elismeri, hogy „összeállítása egyenetlen és helyenként hiányos". Énnek oka, hogy több fontos forrásanyag, mint a Magyar Munkaadók Országos Központjának és a Magyar Textilgyárosok Országos Egyesületének iratanyaga nem állt rendelkezésére. A textilgyárak levéltári iratanyagának a feldolgozását pedig annak nagy terjedelme miatt nem tartotta feladatának. Csak kisebb hiányosságnak érezzük, hogy a munka az ellenforradalmi korszakra vonatkozó fejezetben nem foglalkozik behatóan azzal a szereppel, melyet a vámvédelem, az autonóm vámtarifa és a nagybankok a magyar textilipar fejlődésében betöltöttek. Érdemes lett volna a feketelisták szerepót is bővebben kifejteni (107. 1.). Egyébként a feketelisták rendszerét a gyáripar nem 1936-ban, hanem jóval korábban vezette be. A sztrájkmozgalmak miatt kizárt munkásokat pedig nem a szakszövetségek, hanem a GyOSz keretében működő Magyar Munkaadók Országos Központja tartotta, nyilván. A feketelista-rendszert a textilgyárosok mindig pillanatnyi érdekeik szerint alkalmazták. A Goldberger-gyár igazgatósága 1936-ban, a sztrájkok lezajlása után például fontolóra vette, hogy a kizárt munkásokat feketelistára helyeztesse-e, mivel nagyobb veszélynek tartotta saját gyárára nézve azt, ha az elhelyezkedni nem tudó munkások a gyár munkásai között az agitációt „bosszúból" tovább folytatják, mint azt, ha azokat a konkurrens gyárak alkalmazzák. Mindent egybevetve Vigh Károly textilszakma-mozgalmi történeti munkája mind az anyagfeltárás gazdagsága, mind a feldolgozás tekintetében elismerést érdemel. Kitűzött célját elérte: a textilipari munkásság mozgalmairól hasznos összefoglalást adott közre, mely a TIT ismeretterjesztő munkáját eredményesen szolgálhatja. Emellett a szerzőnek külön érdeme, hogy a szakmamozgalom kutatásának a fontosságára a figyelmet felhívta. Jenei Károly