Századok – 1964
Történeti irodalom - Perjés Géza: Mezőgazdasági termelés; népesség; hadseregélelmezés és stratégia a 17. század második felében (1650–1715) (Ism. Wellmann Imre) 1269
1270 TÖRTÉNETI Iii OD ALOM pítás egyszersmind elmarasztalást foglalt magában: a francia forradalmi seregek és Napóleon gyors csapásaitól, fényes haditetteitől elkápráztatva, a megelőző idők hadvezetése álmosnak, körülmónyeskedőnek, csaknem értelmetlennek tűnt fel a hadtörténetírók szemében. Úgy tetszett, a kor hadvezéreinek látása elhomályosult, elvesztették érzéküket aziránt, hogy a háborúskodás lényegét közvetlen akciók alkotják: nehézkes mozdulatokkal kicsinyes, szűkkörű célokat követtek, hibás hadtudományi elméleteknek esvén áldozatul. Perjés Géza beható elemzése nyomán nemcsak kirajzolódnak: még jobban ki is domborodnak a korszak hadvezetésének a korábbi s későbbi gyakorlattól elütő vonásai. Hangsúlyozza, hogy a stratégia valósággal válságba jutott a tárgyalt időszakban — ám ez a felismerés a kor hadvezéreinek egyszerű, sommás elítélése helyett épp a válság okainak mélyebb nyomozására indítja. Kitűnő problémalátását s kutató érzékét dicséri, hogy a hadtörtónetírók nagy többségének magyarázatain korántsem tud megnyugodni. Hiszen közelebbről vizsgálva nyilvánvaló, hogy a XVII—XVIII. századi hadvezetésből sem hiányzott a tágkörű cél: az ellenfél megsemmisítésére, országa elfoglalására valő törekvés; s nagyon is kényelmes egyszerűsítés lenne a hadműveletek irányítását puszta elméleti megfontolásból eredeztetni (pl. a metodizmusból, melynek kérdésével a szerző már korábbi tanulmányában szembenézett). Efféle idealista elképzelésekkel ellentétben Perjós valódi gyökerét, materiális alapját tárja fel a problémának. Megállapítja, hogy a vesztfáliai békét követő időben a centralista abszolutizmus hódító törekvései a katonalétszám ugrásszerű gyarapítására vezettek, a politika előresietése folytán a seregek számszerű növekedése elébe vágott a termelőerők fejlődésének, mindebből pedig szükségképp súlyos ellátási, szállítási és — velük összefüggően — vezetéstechnikai nehézségek adódtak. Ebből a termékeny nézőpontból önként következett a kutatási terület jelentékeny kiszélesedése, mindenekelőtt az agrártörténet irányában. (Ugyanakkor a felszerelés oldalán nyilván megvoltak a sereglótszám növekedésének a maga ipari-termelési következményei is, ugyancsak szoros kölcsönhatásban a központosító abszolutizmussal.) A hadseregek élelmezési problémáihoz nem lehetett közel férkőzni másképp, mint az egykorú mezőgazdasági termelés s a fogyasztás beható vizsgálata révén. S itt ütközött a szerző a legsúlyosabb nehézségbe: kérdéseire hiába keresett választ a történeti irodalomban. A kutatás még messze van attól, hogy kimerítő feleletet adhatna: adott korban mi volt egy meghatározott terület eltartási kapacitása? De Perjés Géza korántsem hőkölt vissza az akadályoktól: volt bátorsága, hogy maga birkózzék az újszerű, szövevényes feladattal. S tette ezt olyan felkészültséggel s avatott módon, hogy az nemcsak a hadtörténésznek válik becsületére: az agrárhistorikusnak is nélkülözhetetlenné teszi eredményeit. Leginkább a módszer figyelemre méltó, ahogy a szerző az ágas-bogas kérdéscsoport megoldásához fog. A szétszórt, helyhez kötött, töredékes termelési adatok, melyeket az agrártörténeti kutatás eddig felszínre hozott, a hadsereg ellátásának dolgában távolról sem adnak kellő fogódzópontokat. Ezért Perjés a fogyasztás oldaláról férkőzik a problémához, mégpedig úgy, hogy a kérdéscsoport különféle oldalait — követendő példa ! — eleven együttesükben, a termelés, a paraszti üzem szerves egészébe helyezve szemléli. Francia kutatók is próbálkoztak már a fogyasztás történeti alakulásának felderítésével, induktív módon, lényegében az egykorú szakértők közléseire támaszkodva. A szerző joggal utal ez eljárás bizonytalan elemeire: az adatok szórványosak, közös nevezőre bajosan hozhatók, az egykorúak mindig kevesebbet vallanak be a valóságos termelésnél, készleteknél ós fogyasztásnál. így, bár jól tájékozott a vonatkozó külföldi irodalomban.1 attól függetlenül alakítja ki újszerű, egyéni, dinamikusnak mondott módszerét. Főként deduktív alapon indul el, de induktív módon, egykorú adatokkal folytonosan kiegészíti és ellenőrzi megállapításait. Hosszadalmas és körültekintő számításokra2 s egybevetésekre épülő gondolatmenete röviden így vázolható. A XVII. században a népesség négyötöde paraszti életmódot folytatott. Mezei munkát végző férfinak átlag mintegy napi 4000 kalóriát és 120 g fehérjét tartalmazó élelemre volt szüksége; a nők, öregek ós gyermekek számarányát és eltérő fogyasztását figyelembe véve, 1 főre átlag 2850 kalóriát lehetett számítani. Milyen táplálékból tevődött össze ez a kalóriamennyiség? Perjés abból indul ki, hogy az átlagos parasztgazdaság 15 kat. holdnyi szántóföldjének megműveléséhez 6 ökörre volt szükség; ezen az igásjószágon felül a szalmatermés, a rét és a legelő hozama — a kaszálók ós a legelők kiterjedését átlag a szántó harmadának, ill. 1 Kiegészítésül hadd ajánljam figyelmébe J.-C. Toulain művét: Histoire quantitative de l'économie française, I—П. Le produit de l'agriculture française de 1700 â 1958.1-II. Paris. 1961. ' Külön problémát Jelentett itt az egykorú mértékek átszámítása; hasznos lett volna e részben a forrásokra is utalni, s az átszámítási kulcsokról áttekintést adni.
