Századok – 1964
Történeti irodalom - Perjés Géza: Mezőgazdasági termelés; népesség; hadseregélelmezés és stratégia a 17. század második felében (1650–1715) (Ism. Wellmann Imre) 1269
TÖRTÉNETI IRODALOM 1271 felének véve — legfeljebb még 2 tehén, 2 sertés ós 10 juh tartását tette lehetővé. Mindez állati termékekből — számításba véve, hogy egy részük a városi piacra került — valamelyes baromfival, vaddal és hallal kiegészítve is csak meglehetősen csekély fogyasztásra nyújtott lehetőséget a paraszti háztartásban. A mezőgazdasági termelés s a fogyasztás XIX. századi nagy átalakulása előtt ilyenformán számolni lehetett azzal, hogy a lakosság a gabonatermésből fedezte kalóriaszükségletének mintegy négyötödét. Ha már most háromnyomású gazdálkodást veszünk alapul s kat. holdankint 1 q vetőmagot, mivel a szántóföld aránya abban az időben sehol sem haladta meg az összes terület 20 — 45%-át, arra a megállapításra kell jutnunk, hogy négyzetkilométerenként 5, 20, ill. 30 főnyi népsűrűség esetén legalább 2-, 4-, ill. 6-szoros termést kellett betakarítani ahhoz, hogy a mezőgazdaság a fejenként 3,5 q-ra tehető évi gabonaszükségletet fedezni tudja. Az ilyen módon rendelkezésre álló gabona- és takarmánykószlet látszólag bőven fedezhette egy 60 000 harcosból álló sereg szükségletét 10 000 km2-nyi területen; a gyakorlat, több okból, mégis mást mutatott. A hadszínterek a hosszan elhúzódó, tavaszonkint meg-megújuló hadakozás során fokozatosan kimerültek, s épp az ellátás központi jelentőségénél fogva szüntelen ellenséges égetés-pusztítás céltáblái voltak; erőforrásaikat a sereg egyébként is mindig csak a közelebbi, könnyebben elérhető részeken: a szűkebb hadszíntéren tudta igénybe venni. Ugyancsak komoly súllyal esett latba, hogy ami élelmet a katonaság a hadszíntéren előtalált, még fogyasztásra alkalmassá kellett tenni; már pedig gabonaőrlés, kenyérsütés, vágómarha-feldolgozás, takarmánykaszálás s nem utolsó sorban a szállítás amúgy is nehezen megoldható technikai problémái a sereglétszám növekedésével hatványozott mértékben jelentkeztek. A hadvezetésnek eszerint nem maradt más választása, mint a szükséges élelem egy részét raktárakban felhalmozni. Mindez abban az időben, mikor a hadsereg nagyrészt maga volt kénytelen eleségét előteremteni, döntő módon kihatott a stratégiára is az ellátás problémájának fontossága miatt. A hadvezetésnek szüntelenül mérlegelnie kellett: készletei meddig elegendők, az adott szállítási lehetőségek meddig engedik eltávolodni raktáraitól? A katonák s lovaik eltartásának lebonyolítása nemcsak térben: időben is korlátozta a sereg mozgását, gátolta harci cselekmények kibontakozását az amúgy is rövid hadműveleti időszakon belül. Míg tehát az ellátás problémái egyfelől nehezen áthágható akadályt emeltek döntő ütközet megvívása s a győzelem kihasználása elé, másfelől könnyebben végrehajthatóvá, mégis hatásossá tették az ellenséges sereg élelmezésének nehezítésére, utánpótlásának elvágására irányuló akciókat; a hadvezetést arra ösztönözték, hogy hosszadalmas manövrirozással, kimerítő stratégiával vegye célba az ellenfél Achilles-sarkát: az ellátás apparátusát. S a stratégia ilyenformán terebélyesedő válsága még láncreakciószerűen fokozódott a mezőgazdasági és szállítási technika elmaradottsága, a tökéletlen, korrupt adminisztráció, az államok folytonos pénzügyi zavarai következtében. Amint látható, bármennyire a mezőgazdasági termelés s a paraszti élet mozgásába illesztve vizsgálja is a szerző a felvetett kérdéseket, a javarészt deduktív kiindulással többszörös egyszerűsítés, bizonyos fokú absztrahálás jár együtt — másképp nem végezhetne általánosabb érvényre igényt tartó számításokat. Változatlanul 60 000 főnyi sereget vesz fel — holott a létszám, kivált nyár derekától fogva, nyilvánvalóan csökkent. Ugyancsak végig azonosnak maradó s homogén, kerek 10 000 km2-nyi hadműveleti területtel számol, s azt önellátónak tekinti, híjával a mezőgazdasági termeivények bárminő kivitelének és behozatalának — pedig az Elbától keletre eső részeken a földesúri árutermelő nagyüzemek sem hagyhatók ki a számításból, melyeket terményfeleslegeik kifelé irányuló piacravitele éltetett. Felteszi, hogy a rétek s a legelők kiterjedése a szántóföld harmadának, illetőleg felének felelt meg — valójában, kivált a legelő esetében, igen -váltózó arányokról van itt szó, függvényeként természeti adottságoknak, földművelés és állattenyésztés adott viszonyának stb. (Míg például a szántóföldről el lehet mondani, hogy nagysága hozzávetőleg egyenes arányban állt a népsűrűséggel, a kaszálónál már lazábba párhuzamosság,a legeltethető terület esetében pedig csaknem fordított viszonnyal van dolgunk. Tévedés tehát növekvő népsűrűség mellett téresebb legelővel számolni, ellenkezőleg: ahol kiterjedtebb volt az ekés művelés, az alapvető zöldtakarmányozás gondja éppen növekedett.) A 15 — 20 kat. hold szántóval rendelkező parasztgazdaságot veszi átlagosnak — bár a törpebirtokos jobbágy- és a zsellér-kategóriák ilyen, még egésztelkes szemében is tekintélyes szántóterület típus-kaptafájára csak üggyel-bajjal húzhatók. Egységesen háromnyomású gazdálkodással s évről-évre azonos terméssel szám i — jóllehet a tárgyalt korban jelentős szerep jutott más földművelési rendszereknek, kivált a kétnyomású gazdálkodásnak is, s a hagyományos gabonaműveléssel a termés s ezzel az ellátottság folytonos, erős ingadozása járt együtt. Ám a mezőgazdaság helyi mozaikokból összetevődő, rendkívül változatos együttese efféle kerekítés, részletek fölé boltozódó konstrukció nélkül bajosan lenne közös nevezőre hozható.
