Századok – 1964
Történeti irodalom - Perjés Géza: Mezőgazdasági termelés; népesség; hadseregélelmezés és stratégia a 17. század második felében (1650–1715) (Ism. Wellmann Imre) 1269
TÖRTÉNETI IRODALOM 1269 század első felében még egyes helyeken az „S" végű hajkarika jelölhet idegen, nem magyar etnikumot is, de a XI. század további szakaszaiban az ,,S" végű hajkarikát nem lehet etnikum jelzőként számontartani, s ezért az embertani anyag etnikum jelző jellege mellett tör lándzsát a szerző. Sós Agnes műve értékelésének kialakításában nem hagyható figyelmen kívül az a körülmény, hogy a zalavári objektumok teljes feltárása még a jövő feladata. Figyelembe véve a Magyar Tudományos Akadémia Régészeti Bizottságának rendelkezésére álló anyagi eszközöket és az ásatási feladatok volumenét, még hosszú évekre elhúzódik majd az ásatások anyagának jelenleginél teljesebb igényű publikálása, régészeti (tipológiai) és történeti értékelése. Az pedig valóban csak távlati tervként vehető figyelembe, hogy a zalavári hatalmi központ körül kialakult települések rendszeres feltárása is megkezdődjék, noha a jelenlegi kötet is értékes anyagot és értékelést közöl a hévízi-fenékpu z ai lelőhelyről. Éppen az ásatások befejezetlenség» következtében a szerző igén óvatosan fogalmazta meg következtetéseit, ami helyenként már szinte a stilisztikai bravúr határát súrolja. így többek között a magyar honfoglalás utáni állapotok leírásakor a kutatások jelen szakaszában még megoldhatatlan etnikai és politikai kapcsolatok taglalásakor károsan befolyásolja a szerző következtetéseinek közérthetőségét a túlságosan komplikált fogalmazás, holott az az alapvető tény, hogy a magyar törzsek megjelenésével nem szűnt meg a kontinuitás, teljesen kézenfekvő, és ez önmagában véve is rendkívüli jelentőségű ténymegállapítás. Továbbá nem hallgathatjuk el szkepticizmusunkat az embertani vizsgálatok összegezéséhez fűzött, több helyen is kifejtett — szerintünk túlzott — remények tekintetében. A szerző szükségét érzi az etnikai jelleget meghatározó valamilyen kritérium megállapításának. Kz jogos törekvés, és feltétlen együttérzést ébreszt az olvasóban az energikus kiállás az antropológiai vizsgálatok etnikai kritérium jellege mellett. Csakhogy a szerző, épp úgy, mint az illető kor bármely más kutatója, tisztában van azzal, hogy éppen a IX. század és az azt követő évszázadok folyamán az etnikai komponensek intenzív nivellálódása következett be, amely a gazdasági és társadalmi mikrozónák határai feltörésének volt a következménye. Nem az embertani vizsgálatok fontosságát óhajtjuk kétségbe vonni, csupán az érzésünk szerint fenyegető egyoldalúságra kívánjuk felhívni a figyelmet. Sós Agnes műve nemcsak a feldolgozott régészeti anyag „származási helyének" következményeként kerül majd a hazai és nemzetközi régészet és történettudomány érdeklődésének homlokterébe, hanem a feldolgozás erényei következtében is. Természetesen vitát is támasztanak majd a ázerző következtetései és módszere is. A módszer vonatkozásában egy körülményre kívánjuk felhívni a figyelmet: feltótlen pozitív vonás az, hogy régészeti anyrag vizsgálatából, régészeti érvelésekkel jut a szerző történeti és etnikai következtetésekre, de ebből a módszertani erényből következik egy fogyatékosság is — a történeti források és feldolgozások iránt észlelhető közömbösség. A zalavári ásatások anyagának további feldolgozásában azonban ez a hiányosság is bizonyára eltűnik majd. BARTHA ANTAL PERJÉS GÉZA: MEZŐGAZDASÁGI TERMELÉS, NÉPESSÉG, HADSEREGÉLELMEZÉS ÉS STRATÉGIA A 17. SZÁZAD MÁSODIK FELÉBEN (1650-1715) (Értekezések a történeti tudományok köréből, új sorozat 29. Budapest, Akadémiai Kiadó. 1963. 189 1.) A cím összetettsége nem valami barokkos szóhalmozásból fakad. Nem arról van szó, mintha a szerző akarva-akaratlan már könyve címében a tárgyalt időkör sajátosságaihoz igazodnék. A címadásban a XVII. századi hadvezetés kérdésének bonyodalmassága jut kifejezésre, az, hogy az általános felfogással ellentétben nagyon is sokszerű összefüggésekkel van itt dolgunk. Nem új megállapítás a hadtörténelmi irodalomban, hogy a harmincéves háborút követő közel másfél évszázad stratégiája sajátos vonásokat mutat. Mintha a háborúskodás valahogy megszelídült, szinte fejedelmi társasjátékká vált volna ebben az időszakban: döntő ütközetre törés, az ellenség megsemmisítése helyett részletmegoldásokba feledkezve, ide-odavonulásban, manövrirozásban élte ki magát. A hagyományos megálla-
