Századok – 1964

Tanulmányok - Makkai László: Puritánizmus és természettudomány 1073

1094 MAKKAI LÁSZLÓ tét, problémáit és módszereit, a természettudománynak előbb fel kellett szabadulnia a kettős rabságból, s ez csak úgy volt lehetséges, hogy előbb a filozófia szövetségében megharcolja a természetfilozófia szabadságharcát a theológia ellen, majd szövetségese ellen fordulva, felszabadítja magát a filozófiai spekulációk alól, maga adva meg ezután az új alapot egy új, immár természettudományos világmagyarázatot megkísérlő filozófia kialakítására. Ennek a szabadságharcnak Copernicus és Giordano Bruno neveihez fűződő első szakaszában a természettudomány még nem önálló harcos fél, csak a filozófia segédcsapata, sőt nem is egyedüli segédcsapata, mert a theológiától önállósuló természetfilozófiának ekkor még nem ad elegendő segítséget a gyermekcipőben járó természettudományos kutatás, szüksége van a régi theológia ellen harcoló új theológia támogatására is. Az új theológia, a reformáció theológiája, mint láttuk, az animizmus és a mágia ellen harcolt, nem természettudományos felismerések, hanem a társadalmi harcok kiéleződésébői következő morális követelmények alapján, de ez a harca összekapcsolódott a természettudománynak a középkori világkép ellen folytatott küzdelmével. Ez a világkép lényegében Aristotelestől származott, az ő fizikáját és kozmológiáját tette magáévá a középkori egyház. Aristoteles szerint az alaktalan ősanyaghoz formaadó kvalitások járulnak (hideg, meleg, nedvesség, szárazság), s ezeknek kombinációjából jön létre a földi természetet alkotó négy elem: a föld, a víz, a levegő és a tűz. E négy változékony és romlandó elemmel szemben az ötödik — változhatatlan és romolhatatlan — elem, az ét her alkotja az égi világot, mely koncentrikus szférákban veszi körül a földet. A belső szférák a bolygóké (köztük a Holdé és a Napé), azután következik az állócsillagoké, ezenkívül van a mindenség mozdulatlan mozgatója, mely anyagtalan tiszta forma (az aristotelesi világmozgatót azonosította a középkori egyház Istennel). A világegyetemben minden a nyugalmat keresi, mégpedig minden test a maga „természetes helyén", aszerint, hogy milyen elemekből van összetéve. A földi természet elemei többé kevésbé „nehezek", legnehezebb a „föld", ezért annak, ami „földből" van, „természetes helye" a legalsó szféra, a Föld középpontja; ha onnan elmozdítják, oda igyekszik vissza, mégpedig minél nehezebb (azaz minél több „föld" van benne) s minél közelebb kerül „hazájához", annál sebesebb mozgással. Az elemeket alkotó kvalitások az emberi akarathoz hasonlóan viselkednek, rokonszenv és ellenszenv működik bennük, a földre eső nehéz test gyorsulása a „hazatérő örömének" megnyilatkozása, mint ahogyan a messzi útról érkező vándor meggyorsítja lépéseit, ha otthona feltűnik a láthatáron. Hasonlóképpen vonzza a „természetes hely" a többi elemet, illetőleg a belőlük összetett testeket. A „föld" fölött a „víz", afölött a „levegő" és a „tűz", legfelül a súlytalan éter helyezkedik el. A változó, romlandó négy elem földi világa és a változatlan, romolhatatlan éther égi világa között a mozgások természetében is különbség van: az előbbiben előbbutóbb akadályba ütköző egyenes irányban, az utóbbiban örökké tartó körben mozognak a testek. Egy világegyetem, melyben mindennek kiszabott „természetes helye" ós jellegéből fakadó sajátos mozgásformája van, csak hierarchikus berendezésű lehet, a dolgoknak felfelé növekszik, lefelé csökken a tökéletessége, a rangja. Ebben a misztikus vonzódások és láthatatlan kezek által mozgatott, hierarchikusan tagozódott világképben könnyen szállást találtak az animizmus és a mágia kezdetlegesebb képzetei is, hiszen a formátlan anyag szellemi kvalitásait könnyen lehetett a dolgokban rejlő animusnak értelmezni és mágiá-